Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 5. szám - Szepesi Attila: Ördögszekér

Ezt, mint jelzi, csak kis részben okozzák külső körülmények. A maga mártíriumára legyint. Am egy olyan kereső, a világot mindig gyanakvással, kicsit mindig összehunyorított szemmel látó mesternek, mint amilyen ő volt, észre kellett vennie, legalábbis meg kellett éreznie, hogy minden spirituális fogódzó, minden középpont elveszett. Minden rendszer összeomlott. A világ imaginárius szerkezete megroppant, ezáltal a gondolat, s ami főbb, a látás biztonságába vetett hit is megkérdőjeleződik. A világ kibújik minden korábbi megközelítés sémájából, minden lila ábránd ködéből. Ha pedig a járt úton közelítünk hozzá, hamis kérdésre hamisan válaszol. A tér és idő sem a tudomány módszereivel, sem a művészet bevált stratégiájával meg nem fogható többé. Itt van, körülvesz bennünket, látjuk a fragmentumait, mégsem lehet gyanútlanul érvényesen kimondani. A fragmentumok és jelenségek, a hinduk Mája-fátyla mögött a törvény komiszul el van rejtve. A látható és a láthatatlan közötti kódrendszer összetört, elveszett. Minden töredék csak fájdalmasan önmagára utal, és nem az erősebb létre.

Festőnk mindezt tudomásul veszi. És ez már maga is hihetetlen erő. Tán nem is érzékeli. De - aki a világnak helyesen tud kérdéseket feltenni, annak már a válasz szinte mindegy. Ahogy a tudományban, a művészetben sincsen ez másként. Nem válaszolni nehéz a kérdésekre. A helyes kérdést feltenni nehéz.

Nem az a művésztípus volt Veszelszky Béla, aki nagyvonalúan választhat az előtte megnyíló utak között. Neki a járatlan bozótban kellett megtalálnia a neki-rendeltetett egyetlen ösvényt. Becsületére legyen mondva - hisz élete volt az ára - ezt a karcsú mezsgyét sosem vétette el. Igaz ugyan, hogy lassan és nehézkesen talált rá, de ezt nem kérdezi utólag senki. A gyötrelem az alkotó dolga.

Különös, hogy már diákkorában felfedezte maga számára az akkor újdonságnak számító van Gogh-fémjelezte festésmódot, melyet „kukacos festésnek” nevez. Ezt a hatást évtizedekig érlelte magában, míg végre valóban úgy érezte, hogy az övé. Korai kvázi-pointillista képei olykor egészen jók, ám ő nem hisz nekik. Féllábbal már rálép sokszor a maga ösvényére, ám a lábát mindig visszahúzza.

Igazi, érett műveit az ötvenes évek vége felé kezdi megteremteni. Ekkorra hiszi el, hogy azok a korai, csalókának tetsző mezsgyék valóban a helyes irányba csalogatták.

Nagyszabású tájképei, portréi és kakasmotívumos művei egy végletekig letisztult szemlélet kései gyümölcsei. A Havas táj, az Útkanyar, a Tájkép az újlaki templommal, az Ablak és a Hajnali táj - némelyik több változatban is megfestett - remeklés. Hasonlóképp a lányairól és ismerőseiről alkotott, viszonylag kisméretű portrék, és a számtalan változatban megörökített önarcképek, melyek mindegyike a látványon túli valóságot ostromolja.

„Egyetlen mondatba foglalni valamit - mint a matematika teszi - az élet dolgaiban nagyon nehéz. Ehhez nagyon kell tudni a dolgok fölé kerekedni. Én erre nem vagyok képes. Ezért vannak együtt képeimben a szilárd tengely és a halmozódó robbanó formák...” - mondja egy kései interjúban. A szavakban is tétovázni látszik, holott e kései művei valóban „egyetlen mondatok”. Egyszerre egzaktak és líraiak. A színviláguk talán moll-tónusú, ám rejtett belső szerkezetük a geometria szikár struktúráit idézi.

486