Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Serdián Miklós György: Svájci kalap (részlet)
angolul és franciául beszélt nagy önérzettel. Minden bizonnyal örökre elhagyta az országot és lakcíme a hatóságok előtt nem volt ismeretes. De számomra biztos nem, és ez inkább fájó pont gyanánt került be az adatbankomba. Csak a mozdítható tárgyakat vitte el magával. Mást nem. A néhány göncét - ahogy mondta az arcpirosítóját és az aranyait. Amit hátrahagyott, az felülmúlt minden emberi elképzelést. Üres üvegek, mosatlan edény és egy mesterségesen besárgított papírfoszlány: a végrendelete. Ez azt mondta ki, hogy nem volt, nincs és nem is lesz: semmi. De ha találnék bármit, akkor értesítsen róla, mert hisz ő nagyon szívesen ad majd, hisz ismerem - igen, gondoltam erre én - és tudom jól, hogy megosztja velem az utolsó betevő falatját is, ha kell. Amúgy sok-sok puszit küld. Mert ingyen van. Jómagam ekkor már néhány éve állástalanul tengődtem. Mert így tartották helyesen felsőbb körökben, és ezt is úgy hívták mint régen - Berufsverbot. De az idegeim sem voltak rendben, és ebben egy bakancsban jártunk a volt feleségemmel, aki nagylábon szeretett volna élni mindig. Az üldözési mániája ellenére, de szerencsére, mielőtt komolyabb formában kezelésre szorult volna, eljött a főhős: Alain Delon, báró Philippe Rothschild - csak így nemes egyszerűséggel - majd Albert Einstein - na nem valami gyenge ripacs Dürrenmatt úr fizikusai közül - és last but not least Arnold Schwarzenegger összes tulajdonságaival. Bizony ám! De egy darabban és egy jól megtermett ökör minden bárgyúságával a szívében, ami hatalmas volt. És csak az imádott nőért dobogott. Reggeltől estig - és főképp estétől reggelig. Az ajtó előtt szobrozott, a küszöböt nyaldosta és éji zenét húzatott a saját vonósnégyesével. Mindezek ismeretében mérlegre helyeztem sivár létem, majd merész lépésre szántam el magam: kérvényt írtam az adóhivatalnak. A válasz gyorsan jött. Remegő kézzel téptem fel a borítékot, és olvastam. „... a kérvény elutasítva.” 9. - Sziget A sokadik nyár. Ki tudja hányadik? Értelmetlenül meleg van. A villamosok is mintha ritkábbak lennének. Talán vasárnap. Innen a negyedik emeletről csak a fejeket látni: nő, férfi, fiatal, öreg - gyerek nincs. Persze messziről érződik a szagukon, hogy egyiküknek sincs pénze. Különben hülye lenne itt szívni a szennyezett levegőt. Van ahol a villamos a föld alatt megy. Nem új. „Legközelebb nem váltok jegyet”, gondolom, mert szeretném eljátszani, hogy nem értem a helyi dialektust. Adom a hülyét az ellenőrnek. Sőt - ha akarok - semmilyen nyelven nem tudok. Szabad. Meglátjuk mit csinál velem. Biztos nem enged el, mint ahogy nálunk - Budapesten - elengedték az ellenőrök a külföldi városatyákat. Még cikkeztek is róla a bennszülöttek lapjai. Ha szerencsém van, kihoznak egy jópofa büntetést. Talán elkönyvelnek mint terroristát. És becsuknak, mert puhításra szorulok - legalább lesz társaság: a börtönben. A kutya se jön - mondanom se kell. Hiába gyakorlatozom végig a szobákat és mondom el újra meg újra az egyfelvonásos szövegét. Kivárom a holnapot. 466
