Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Serdián Miklós György: Svájci kalap (részlet)
A környéken legalább féltucat élelmiszerbolt van. Százméteres vonzáskörzetben. Ott próbálok szerencsét - és biztatom magam. Bár kettőbe már eleve be sem teszem a lábam, amióta „kinéztek”. Ezek a felkapaszkodott proletárok üzletei. Elalélnak a gyönyörtől, ha valaki középosztálynak titulálja őket. Már csak a felső' tízezer jobb náluk - szerintük. Másnap. Mindenhol a régi fejek. Semmi változás. Nagyon csöpögnek önmaguktól - hiánytalanul itt vannak. A téren a cseh gyerek. Már legalább ötven, de alkoholista is - és kurva kedves mindenkivel. Van aki hiányzik. Biztos börtönben vannak - mondaná az egyik vénasszony: bármelyik. A kör közepén egy szó'röshátú strici a thai barátnőjével és egy arasznyi kutyával. A nő kurva, a kutya a gyerekük. A hátterükben két tisztaszemű proligyerek. Talán a testőrei a párosnak is vegyes felhozatalnak - unalom a köbön! ,A kutyát biztos lopták valahol. Az a két munkakerülő pedig csak azért van szabadlábon”, folytatnák a monológjukat a véres öregasszonyok, ha kérdezné őket valaki. Közben a fejükkel odaböködnének meg a jobb mutatóujjukkal. Elvégre szabad országban élünk és a polgár az úr - hátha még nő is: akkor úrinő. A harmadik nap bemerészkedek a forgalomba. Megbírságoltak. De rendőr nem volt. Csak később kaptam egy értesítést. Gyorshajtás miatt vagy mert piszkos volt a rendszámtáblám. Mindegy. Reggel, a negyedik napon. Otthon ittam a kávét a konyhában, mert sajnáltam a pénzt. Es kiszámítottam, tizenöt év alatt akár milliomos leszek ebből is. A simaképű hivatalnokok meg vedeljék csak a mosogatóiét a croissant mellé. Ötödik nap: az ötödik nap. Hazugan szürke reggel, ami magában hordja az estét. Az ágyon hanyatt fekve egy hegyet látok: most éppen zöld. Télen majd szürke lesz. És talán néha fehér is. Ugyanaz a hegy mindig - és elzárja előlem a kilátást. Már egy örökkévalóság óta néznem kell ezt a hegyet. Már egy éve. Mégis csak történik valami - ez a hatodik nap. Megöltek egy csendes őrültet - hallom a hírt - és minden hiába volt: az öt macska, amiket éjszaka gyalogtúrázni vitt - amióta kiengedték az elmegyógyintézetből. Persze az valahol az igazság része volt, hogy nem állt szóba senkivel. Csak macskát sétáltatott. Legfeljebb beült a kereszthuzatba, hogy összeszedjen egy kiadós tüdőgyulladást - ami legkevesebb három hét betegállomány. Mert őt is dolgoztatták. A szellemi fogyatékosok körzeti tanácsadó irodájában volt mindenes. Portás is. És egyenruhát is kapott. Jó volt minden. Azt hitte, a kórházban nem lesz egyedül. Végre. Bár utálta az embereket nagyon. Ez sem sikerült, mert még régről - amikor jobb napokat látott - elsőosztályú betegbiztosítója volt. Aztán elment sétálni is - mert ez volt az egyetlen megoldás: az utca. 467
