Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Serdián Miklós György: Svájci kalap (részlet)
Mindegy. Ezeknek jó így is. Es F. Willy hetediziglen neutrális ősökre tekinthet vissza - ezt papíron bizonyítani tudja - ami a lényeg. De nem azért ment el: segíteni akart. Az adómentes fizetés, az évente kétszeri ingyen hazautazás nem vonzotta. Azért ment el, mert nem bírta ki a rengeteg korlátot a vándorutak mellett és itt lent a dolgokat nem hordták szűk nadrágokba préselve. Hanem lebegő' galabiják alatt fityegtette őket az enyhe sivatagi szelecske. A papgyereket persze nagyon is nyomasztotta a magány. F. Willy is elment a skorpiók közé és jó langyos csokoládékat szívogatott, neki meg itt kellett halálra nézni magát, hogy a külföldi kurvák betegre keresik magukat az ereje teljében lévő - gazdaságilag hasznos - férfiakon. „Ez az én hazám”, gondolta. És megint öngyilkos akart lenni. „Szegény apja”, mondták a falubeliek a pirospozsgás rókára és ujjal mutogattak rá a háta mögött, mert elölről nem mertek. Az öreg pap őssima mosollyal feltálalt történeteire ők se tudtak mit lépni: nagy ász volt a szószékbajnok, és mivel nem köpött élből szembe senkit, nem is lehetett betenni neki hátulról. Nem tapperolta le a fiatalkorúakat - legyen az fiú vagy lány. Rendben volt az öreg csóka! Tiszta muksónak tartották - és a kollega - elvégre emberek vagyunk - repült, mert az mást is csinált. Egyszóval egyensúlyban állt a mérleg nyelve. Akit kitúrt a helyéről megérdemelte. Na az öreg nem lopott a perselyből - a hívek adományait fillérre lekönyvelte - és tényleg nem lehetett rábizonyítani semmit. Csak a finom kisfia nem tetszett a helyi bumerángoknak - de őellene sem tudtak lépni, mert szabad országban éltek és a legény állítólag tagja volt az egyik közeli szabadkőműves páholynak. Csak Egon fejében rohantak a gondolatok mint a szánum. Nem tetszett neki a rendbontás. Ellenőrizhetetlen fejlemények hosszú láncreakcióját vélte felfedezni a nemlétező összefüggések mögött. Pedig minden redben ment. Reggel volt. Beindította a méregzöld Daimlert és felidézte Nostradamus elképzelését, hogy a színesbőrű hordák hamarosan lerohanják a „civilization” bástyáit - amin ő is áll - és az exporttöbbletük is kezd aggasztó méreteket ölteni, a fele meg máris itt kepeszt, meg menedékjogért folyamodik. Valami rendkívül nyomasztó volt az egészben. Renate másik lánytestvére jutott eszébe, akinek legalább négy gyereke volt ugyanattól a férfitól és állítólag még rohadtul boldogok is - a köztes szót nem tudta kihagyni. Annak ellenére, hogy egyik fizetéstől a másikig éppen csak átvergődnek és a leárazott dolgokra vadásznak. Színes spagettit ettek ebédre. De ők is éltek. Renate bátyja a háború utáni szűk esztendők zavaros vizeiben halászó mama elsőszülöttje - a család egyetlen férfitagja - a negyedik apától volt, és Fritzként vált ismertté. A mama állítólag annak idején nagyon szép asszony volt és szép magas kort ért meg. Csak a halálos ágyán ne kiáltozott volna a kozmetikusáért. 463
