Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 5. szám - Vathy Zsuzsa: Kalandregény
A fiatalember, kopasz a feje, a szeme hidegkék, lassan Akáciusz felé fordul, valami szitokszót mond. Lehetetlenség megérteni, nagy a nyelve, az ajkai lustán mozognak. Olyasmit mondhat, hogy „befogod a pofád, vagy szétverem” és „szállj le, te szemét”. Akáciusz nem akar hinni se a szemének, se a fülének. Tessék? kérdezi. A fiatalembernek nyálas a szája, a nyelve megint lustán forog, egy szót viszont tisztán lehet érteni: fasz. Mit mondott, kérdezi Akáciusz, most már indulatosan?! A kopasz arcán undor, nagy nyelvét megforgatja, és tagoltan, hogy mindenki hallja, elismétli: szétverem a pofád, te fasz. Ezután, mint aki csak az izmait tornáztatja, egyet-kettőt lök Akáciuszon, előbb a vállával, azután a csípőjével löki meg, kis mozdulattal, nagy erővel. Akáciusz számára a helyzet érthetetlen, miért ez a piszkos beszéd és honnét ez az ok nélküli gyűlölködés? Talán verekedő ember a férfi? A lány szintén? Akáciusz, mint egy feldühített gyerek, csak azt ismételgeti magában, kétszer annyi idős vagyok, mint ők, kétszer annyi idős. Ráadásul az első lökés után észreveszi, hogy felszálláskor a jobb kabátja ujját becsípte a villamos ajtó, a következő megállóig se védekezni, se kezet emelni nem tud senkire. Mire felfogja a kiszolgáltatottságot, az őrző-védő formájú ember és barátnője leszállnak. A lány nem szól egy szót se, a fickó visszafordul és köp egyet Akáciusz felé. Akáciusz a következő megállóban száll le, átgyalogol a parkon, kifújja és kilélegzi magát. Még nagyon mérges, így csak később tűnik fel neki, hogy ezen a napon mindenki Ausztrált, egyszerre tétova és túlenergikus, túlságosan magabiztos és pontatlan. Az uszoda jó. Négy-ötszáz méter úszás már kioldja a kellemetlen érzést, amit kintről hoz be magával az ember, az autók, az egy személyre jutó zaj, az egy szippantásra jutó nem-levegő, és akkor még nem beszélhetünk a közlekedés, az utcai közélet lélekemelő hatásairól. Az uszodában úszni kell, mert a medence szélén előbb-utóbb fázik az ember, és aki úszik, tud éppen beszélgetni, ha akar, de ha valaki igazán szeret úszni, örül, hogy végre nem kell beszélnie. A szélső sávon oktatás folyik. Életkor nem számít, a tanulók lehetnek három évesek és hetven évesek is. Évike, aki most tanul a rövid, fehér nadrágos úszómestertől, hatvan-hatvanöt között lehet. Levegő-fúj, levegő-fúj, levegő-fúj, ezt kiabálja az úszómester. És fól-alá jár a medence mellett. Évike viszont a lépcsőn áll, fólnyújtja a kezét, mintha imádkozna, talán imádkozik is, azután még följebb nyújtja, még följebb, behunyja a szemét, lebukik. Tempó, tempó, kiabál az úszómester. Belefúj a sípjába, azt sípolja, levegő-flip levegő-fúj. De Évike nem jön föl levegőt venni, ernyedten fekszik a vízen. Évike, kiabál az úszómester, vegyen levegőt, az istenért, vegyen levegőt, Évike, él még?! - Évike fólbukkan, pislog. Az úszómester nevet, nagyszerű, még egyszer. A tanítvány újra a lépcsőn, megint fölemeli a kezét, két tenyerét megint egymáshoz teszi és nem mozdul. Mire vár Évike? A tanítvány gyűjti a bátorságot, a mester rövid, fehér gatyában izgatottan szaladgál: Évike! Idő múlik, gumi nyúlik! - Évike lebukik, a mester nevet, befejezi: kukák üresek, lányok ügyesek! - Majd a tanítvány ugyanazzal a csodálkozó arckifejezéssel, mint az előbb, felbukkan és azt kérdezi: úsztam? Nagyszerű volt, lelkendezik a mester. 449
