Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Buzinkay Géza: A szomorúság mint propaganda

Közép- és Kelet-Európábán - ami azonban távolról sem nevezhető' egyetemes érvényességűnek. Az angolszász világban nem is különítették el ilyenformán a szociofotót a dokumentumfotótól és riportképtól; alkotóinak politikai párthoz, mozgalomhoz való kapcsolása legfeljebb egyéni esetekben merült fel. Persze merőben más viszonyok azok, amelyekben a társadalmi érdekló'dés által hajtott fotóriporter alkotásaira, a megörökített viszonyokra odafigyel az állam, illetve az adott város igazgatása, olykor pedig még rendelkezések ihlető! is lehetnek a képek; maguk a fotósok pedig rendszeresen a közigazgatás megbízásából dolgoznak, amint ez pl. New Yorkban már a század elején gyakorlattá vált.

A szociális fényképezés az illusztrált sajtó igényeiből, az írott riport képes megfelelőjeként született meg Angliában, Amerikában a 19. század közepén. Úgy látszik, hogy nem sokkal később, az 1870-80-as években már a magyar illusztrált lapokban - a Vasárnapi Újságban, a Magyarország és a Nagyvilágban, az Ország-Világban, a Képes Családi Lapokban, a Budapestben - is többé-kevésbé rendszeresen feltűntek a „szociografikák”, azaz a fényképek alapján metszett illusztrációk. Ezek a képek eleinte távoli nagyvárosok, vidékek nyomorát és hétköznapi jeleneteit ábrázolták. A hazai lapok a képeket külföldi, elsősorban német képeslapokból vették át - anélkül, hogy ezt feltüntették volna. Az eredeti, a külföldi képek létrejöttét együttesen elősegíthette a 19. század második felének több nagy szellemi áramlata, a darwinizmus, a pozitivizmus és á naturalizmus, a szocializmus és a kommunizmus, sőt a szociológia és néprajz tudományágainak kialakulása. Nem feltétlenül ugyanezen hatások eredményének tulajdoníthatjuk megszaporodásukat a magyar lapokban, inkább a távoli kuriózumok iránti fogékonyságnak, illetve annak, hogy a távoli, nem ismert helyszínek, életformák és idegfeszítő jelenetek ábrázolása is egyik eszköze volt az előfizetők csábításának. Tartalmilag a „népviseletek, genreképek”, kategóriájába sorolták e képeket. Olykor a hazai társadalmi viszonyok, erkölcsök felsőbbrendűségének érzékeltetése volt elsőrendű mondanivalójuk, aminek hangot is adtak a képekhez tartozó cikkekben vagy a képaláírásokban.

A múlt század utolsó harmadában a magyar szellemi élet - beleértve a sajtóéletet éppúgy, núnt az iskolákban nyújtott történelmi és irodalmi ismeretanyagot - olyan mértékig el volt foglalva a nemzeti igényekkel és szempontokkal, hogy csak lassan ébredt rá a nap mint nap látott társadalmi problémák létezésére és súlyosságára. Alihoz, hogy ábrázolásuk a súlyának megfelelő jelentőséget kapjon, előbb tömeges kivándorlásra, majd az első világháború katonáinak sorsára, végül az újonnan alakult szomszéd államokból a magyar menekültek áradatára volt szükség. Az eseményeknek ez a sorozata annyira sokkolta a magyar közéletet, hogy 1920-ban a kormány adott megrendelést arra a 16 oldalas képfüzetre, amelyben Tábori Kornél bemutatta a szociális bajokat. (A magyarországi politikai hatalomnak ilyenfokú társadalmi érzékenysége „múló gyengeség” volt csupán: a harmincas években inkább perbe fogták azokat, akik efféle nemzetellenes propagandát űztek...)

Az 1930-as években virágjába szökkent a „társadalmi fényképezés”, aminek a kötet szerzője által hangsúlyozott szemléleti és társadalmi környezeti okain kívül nyilván az is fő indoka lehetett, hogy elterjedt a kisfilmes Leica- technika, és az egycsapásra kibővítette a riportfelvételek készítésének le414