Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Buzinkay Géza: A szomorúság mint propaganda
hetó'ségeit. Ekkor a szociofotó kiszabadult korábbi, a sajtófotóhoz kötött létformájából. Kassák Lajos amatőr fényképészekből megszervezte Munka c. folyóiratának szociofotó csoportját, és kiadta A Munka fotókönyvét (1932), a Szociáldemokrata Párt székházában fotóarchívum létesült, galériák felvállaltak egymással rivalizáló szociofotó-kiállításokat, és megjelent több átfogó fotó- szakkönyv, központi teret szentelve a szociofotó jelentőségének, esztétikájának (pl. Róth László és Hevesy Iván kötetei). A szociáldemokrata illetve a kommunista mozgalmakhoz kapcsolódó szociofotósok, akik elsősorban a szlovákiai Sarló-mozgalommal az országhatárt is elimináló szoros kapcsolatban álltak, akiknek német, majd a Szovjetunió felé irányuló nemzetközi kapcsolatai voltak, gyökereik a Bauhausig, Moholy-Nagyig és Párizsig nyúltak - Magyarországon szűk mozgástérre korlátozódtak. Az egyöntetű és kirobbanó sikert Kálmán Kata paraszti portrékötete, az 1937 karácsonyára megjelent „Tiborc albuma” érte el. A népi írók munkásságát egy másik műfajjal megerősítő szociofotó-album előszavát Móricz Zsigmond, képaláírásait Boldizsár Iván írta. Ettől kezdve a magyar szellemi közélet is befolyásos tényezőként tekintett a szociofotó műfajára - annál is inkább, mert a politikai jobboldal, pl. Milotay István az Új Magyarországban éppen megérzett hatása és igazsága miatt utasította el. Milotay elutasításában megfogalmazódott - az Albertini Béla által is megemlített - antiszemita érvelés egy olyan műfajjal szemben, amelynek kiemelkedő művelői között jelentős számban vettek részt zsidó származású művészek, a baloldali és internacionalista progresszív irányzatok képviselői között éppúgy, mint a népi írók szociológiai témáinak képi megelevenítő! között. A szociális érzékenység és az alantas létbe leszorítottakkal való együttérzés természetes volt az olyan társadalmi csoportból kikerülő fotós-társadalomkutatóknál, akik jórészt maguk is közelről ismerték a társadalmi periféria, a kizártság állapotát, és onnan kiemelkedve ízlelték meg a polgári státusba jutást. Izgalmas társadalomtörténeti téma lenne a szociális fényképezés és a magyarországi zsidóság találkozásának elemzése, ami természetesen már messze túlesik ennek a műnek célkitűzésén. Az irodalomjegyzéket kissé alaposabban megnézve láthatjuk, hogy a szerző eddig már hat kötetre való dokumentumanyagát gyűjtötte össze a magyar szociofotózásnak. Ehhez képest nem is kielégítő fogalmazás, ha azt mondjuk: Albertini Béla fotótörténeti monográfiája alapos, és rendkívül érdekes anyagot feltáró munka. A történeti folyamat ismertetése, az elkészült alkotások minél alaposabb és teljesebb leírása volt a cél, amely mögött itt még háttérbe szorultak az elemzések és az esztétikai kvalitások kérdései - amelyek persze a későbbiekben nem kerülhetők meg. Azért is fontos lenne ezt elvégezni, hiszen a két világháború közötti időszakban a szociofotót nem lehetett elválasztani a társadalmi, sőt a pártpolitikai propagandától. Márpedig a propaganda és a műalkotás összefüggései nem egyértelműen pozitívak, nem feltétlenül erősítik egymást. S kérdés az is, vajon mennyire volt tartós művészeti táplálék egy társadalmi és politikai harc szolgálata? Vajon nem a progresszív eszmék kisajátítása, „államosítása” a második világháború után, majd pedig átrendeződésük okozta-e, hogy mára történeti jelenség lett a szociofotó, bár maguk a társadalmi jelenségek távolról sem szűntek meg? Fontos kérdést vetett fel Albertini Béla, amikor azt írta: „Tanulságos, hogy a leghosszabb távú szocio- fotós munkásság a közvetlen politizálástól, mozgalmi- és pártmotivációktól 415
