Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Gyeginszky Balázs: Kleist, Nietzsche és (a) Prügelknabe

javasolnánk, azok - hasra ütve - talán Heinrich von Kleist és Friedrich Nietzsche lehetnének, végül pedig Zsolio Prügelknabe volna soron mint hatás és meghatározottság, azazhogy maga Zsávolya Zoltán...

De vannak az eddigi recepciónak helytálló megállapításai is, amelyek foként az első könyvből a másodikba „átemelt” további két munka, A lábadozás ezüstje és Az eltévedt lovag kapcsán születtek meg. Amikor például a klikkharc szemléleti bázisán rigorózusan forgolódó, sok tekintetben mégis élesszemű Haklik Norbert az előbbi szövegnél a .jiarráció kontúrosságát (...), az elbeszélő helyének pontos kijelöltségét” észrevételezi, akkor egyúttal az újabb novellákra is messzemenően jellemző részletre irányítja a figyelmet. És abban is csak igazat adhatunk neki, hogy a másik írás, a záró szöveg talán az egész első kötet legsikerültebb alkotása (i. m.). (Az utóbbi megállapítással egyébként nagyjából az összes többi kritikus is egyetért.) Sikerültségének záloga a já- tékos-paradisztikusan felhasznált és élvezetesen kiforgatott irodalomtörténészi nyelvezet, amelynek univerzumából többé-kevésbé kerek, kidolgozott részletében, azaz a novella terébe kerülő szeletében sokrétű, izgalmas történet bontakozik ki, amely azonban a rejtélyesség feszültségpontjait sem nélkülözi.

Hasonló elven működik a második ciklusban szereplő új szövegek közül a Fekete szalag című is. A különbség csak az, hogy itt a literátor zsargon helyett a pszichológiai kifejezések és okfejtések burkában képződik meg az elbeszélőfőhős majdnem teljes életútját bemutató történet. Provokatívan látszólagos, ellenben retorikailag sodró és így mégis hiteles „oknyomozó gondolatfutamok”, illetve álpatetikus, metszőén gunyoros beszédmód keverékéből Zsávolya egyik sajátos novellatípusának újabb darabja készült el ebben az esetben. A ciklus- és kötetzáró írás, A Christophoros-boldogság szintén nagyon érdekes, pszeudo- tudományos hangoltságú szövegkísérlet, de az előbbiektől határozottan elütő szervezettséget mutat. Fontos vonása a keretesség (ez a Zsávolya által egyébként általában is kedvelt megoldás), központi szövegszeletének tagoltságát pedig a statikus időtengelyre felfűződő idősíkokon belüli narrátori nekirugaszkodások és visszafordulások, a fő temporális szálra való állandó és szinte mániákusan következetes utalások dinamikája alakítja ki. Cselekmény szempontjából ez a munka alapvetően Rilke „Kornétás” c. korai epiko-drámai- lírai alkotásának erőterében mozog, annak részleges újraírását, helyenkénti átírását, kibővítését, továbbvitelét jelenti. A tudományosság stilisztikai imitációja ebben az esetben a történettudományi-ismeretelméleti vizsgálódás és az empirikus rekonstrukció köntösében jelentkezik, egészében véve a novella mégis nagyon plasztikus, képszerű, erőteljes, energikus - mellesleg: nagyon frivol - mikroelemek, ha úgy tetszik: bekezdésvágások sorozatából áll.

Kifejezetten átírásnak minősíthető novella az első ciklusban is akad, mégpedig a Hamis hold. Benne Drago Jancar Az angyal pillantása c. elbeszélésének tisztázatlan pozícióból szóló, objektiválódó narrátorhangja kel új életre, mégpedig sokkal tárgyszerűbben, mint az eredeti munkában. A történéssor is koncentráltabb, novellisztikusabban redukált Zsávolyánál, továbbá döbbenetes hatást kelt, hogy csattanóként kiderül: az elbeszélő saját korábbi élethelyzetét idézte fel a majdnem végig szenvtelennek tűnő beszámolóban. A Hamis hold valójában csak a szerelmi indítékú gyilkosság motívumában egyezik meg a szlovén író művével, a szereplőgárda például a felismerhetetlen- ségig megváltozik az átdolgozás során. Mint egyik nyilatkozatából kiderül, a

409