Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Gyeginszky Balázs: Kleist, Nietzsche és (a) Prügelknabe

tülete fontos igazán, az, hogy a - pozitívan értett - egyéni modorba merítkező alkotói módszer, amelynek Zsávolya is egyik „elkötelezett” képviselője, távolról sem ingott meg manapság, és visszaszorulására nem lehet belátható időn belül számítani. Legfeljebb a novella címén harsány, de ténylegesen kidolgozatlan szűzsé-szinopszisokat eló'állító Haklik Norbertnek és saját lapjukban egységes felfogásrendszer alapján agresszív kritikákat közlő', a posztmodern kánonalkotással szemben régi-új, másfajta hatalomképzó' szándékkal fellépő' - de, sajnos a másik táborhoz. (?) hasonlóan szintén kirekesztő' magatartást pedzegető - társainak (K. Szonjának, Tomkiss Tamásnak, Papp Endrének) a vágyálmában van úgy, hogy a művészet elsődleges kérdését, a „hogyan?”-! mostani fejlettségi szintjén elhomályosíthatja a másodlagos ,,mi(t)?”. A valóságban a stílus szféráját egyedien uralok hozzák létre az igazi irodalmat. Igen, az irodalom: nyelvművészet; úgy látszik, ezt a szakmai belátást, hiába közhely, a szocialista realizmus végleges bukása után jó egy évtizeddel - egy megint az unt támadások kereszttűzébe került újabb íróval kapcsolatban - még mindig szükséges emlegetni. És a nyelvművészet képviselőit, például Zsávolya Zoltánt csúfolhatjuk, mondjuk, éppen posztmodernnek is, bár aligha van értelme az ilyesfajta címkézésnek, mondhatjuk, hogy a történetről nem „felszabadultan, tartalomorientáltan” (Tomkiss, Az IV, i. sz.) gondolkoznak, hanem inkább messzemenően problematizálják azt, de egy valamit nem állíthatunk. A frissiben egyedül üdvözítő paradigmának kikiáltott „új-történetmesélő”, „anti- szövegirodalmi”, „új-metafizikus” „elbeszélőtechnika” (uo.) rámenősen szemellenzős prókátoraként sem bélyegezhetjük a történettel takarékosabban, meg- gondoltabban, vigyázva bánó elbeszéléstípust történet-nélkülinek. Merthogy műnemének megfelelő prózaepika nem létezik történet hiányában, legyen az bármennyire redukált; csak ugye akkor mivel állunk szemben, mivel számolunk le, minek a rovására válunk naggyá: mi, ,,új-történetmesélők’? Az állítás igazát semmi sem bizonyítja jobban, mint a sokáig a „történettelenség” fenegyerekeként megbélyegzett Mészöly Miklósnak a korszerű epika lehetőségeit szem előtt tartó terminológiája, amikor a „történet-mesélők, próza-fabrikálók” megjelölést használja. Úgy általában, nem szűkítve le nézetét egyetlen irányzat vagy iskola vagy szekértábor képviselőire sem...

Nagyjából Mészöly beállítottságával és az abból kibontakozó elbeszélői gyakorlattal rokonítható tehát az a felfogás, az a szellemi mozgástér, ahogyan és amelyben Zsávolya a novellaírást elképzeli!?). Bátran mondhatjuk így: Mészöly Miklós, Zsávolya Zoltán legfőbb mesterei?)... Igen, és ezt akár dokumentálhatnánk is, csakhogy minek? Minek állandóan szoros minták után kutatni, amikor a magyar és a világirodalom számára az a legideálisabb állapot, ha értelmező-olvasók és olvasó szerzők állandó „prédája”, kísérleti terepe a már létező érték? Németh István Péter is inkább csak egyéni olvasmány- élményeink főbb kicsúcsosodásairól számol be (és korántsem a Zsávolya-epika tényleges forrásvidékét mérlegelheti), amikor .Pilinszky, Tandori, Szentkuthy (...) főképp Nádas és Esterházy jelenlétét” regisztrálja az első kötetben, valamint „a német prózaírók és költők közül Rilké”-t idézi, de nem feledkezik el Szabó István, Illyés Gyula, Lázár Ervin, Bertha Bulcsu, Ottlik Géza, a Chol- noky-testvérek, Marcel Proust, továbbá a Hatholdas rózsakert szerzőjének alakjáról sem (i. m.). Impozáns, messzemenően egységes és főként meglehetősen hosszú ez a lista... Akiket mi a még teljesebb pontosság érdekében

408