Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Gyeginszky Balázs: Kleist, Nietzsche és (a) Prügelknabe

fehér, kisajátító gondolkodás jegyében, hogy ,jó ez a Zsávolya, jó volna nekünk, csak ne kacérkodna annyit azokkal a fránya posztmodern szövegistákkal, akiket utálunk, lenne teljesen a mi kutyánk kölyke”? Ki tudhatja?

Tényszerűen főképp a „posztmodernizmus” és a „szövegirodalom” fogalmainak nem kellő' pontosságú szétválasztását nehezményezzük a Zsávolya Zoltán első kötetét tárgyaló Haklik-kritika vonatkozásában. (Egyszersmind több más, ugyancsak Az Irodalom Visszavág 1998-as új folyamának a hangsúlyos csoport-fórum szintjén reprezentatív első számában közölt markáns- megkérdőjelezhető cikkre is erős fenntartásokkal gondolunk.) Mert mi az egyáltalán, hogy szövegirodalom? Minden posztmodern irodalmi alkotás a műfajokat, műnemeket feloldó „dumálás”, a parttalan szövegképző gyakorlat terméke volna? A szövegirodalom automatikusan egyenlő a modorossággal? A „modoros-lestilizált szöveg” kifejezés unalomig való ismételgetése, állandó (gáncsoló) emlegetése a mondott folyóiratszámban (pl. K. Szonja részéről), le- sajnálása többek gyakorlatára méltatlan szitokszóként történő ráfogása nem inkább csak a Kukorelly Endre ellen folytatott állandó(-implicit) offenzíva nyelvi vízjele a fiúknál? Hát tényleg csak ennyi volna a posztmodern, és mindössze ennyiből állna a posztmodern elintézései Hiszen annyiféle posztmodern létezik, ahányan csinálják! A „Péterek nemzedékének” minden tagja „teljesen unalomba fulladt és érdekességét veszített, önmagával meghason- lottá vált szövegelést” (Tomkiss, Az IV, i. sz.) produkálna? Egy Lengyel, egy Nádas is?! Mellesleg: a Haklik Norbert által Az előretolt helyőrség hasábjain nemrég (1998/augusztus) olyan nagyra értékelt Hajnóczy nem tartozik az ún. „Péterek” közé? De hiszen maga Haklik szintén posztmodern szerző! Bizonyos tekintetben az ő történetei is pusztán szövegek, amennyiben radikalizált módon kizárólag tartalom-foglalatokat nyújtanak, távolról sem rétegzetten összetett szerkesztettségűek, nem vérbeli novellák-elbeszélések. Még a folyóiratot szerkesztőként jegyző Janox sem mentes a posztmodern szövegelő gesztusaitól. Két egymást követő strófájában (alig több, mint tizennégy sor terjedelmen belül) mindössze három markáns szöveghelyre történik utalás. A megidézett szerzők: Charles Baudelaire, Ottlik Géza, Szabó Lőrinc-Dsuang Dszi {Az. IV, i. sz.). Vagyis: tulajdonképpen hány ezer éve létezik a szubjektumokat átcserélő irodalmi játék?! Továbbá: nem ismerhetők-e fel határozottan Zsávolyának ebben a Jegszövegibb” alkotásában is egy novella kontúrjai? Dehogynem. (Még Hites Sándor kétes dicsérete sem igaz teljesen: a beszélők tulajdonképpen nagyon is jelöltek”, odafigyelve biztonsággal elkülöníthetőek az írásban, (i. m.)). Azután: Zsávolya stílusbravúrjainak sokasága, a koncentrált drámaiság nem egyszer fájdalmasan megindító, hisztérikus sűrítései távolról sem meríthetok ki a „szóvicceskedés mint technika” (Haklik, i. m.) kifejezéssel. Inkább magasfokú nyelvtudatosság látszik belőlük. Általában véve is túlzott önhittség azt állítani, hogy a szójáték, a szócsavarás vagy szófacsarás céltalan és eredménytelen eszköze volna a szépprózának (a líráról már nem is szólva), s hogy ami nem csupasz-átlátható „mese”, az nem lehet „fogyasztható és igényes termék” (Tomkiss, Az IV, i. sz.). Csak az egyik, személyes fele a dolognak, hogy Zsávolya Zoltán költő is, nemcsak elbeszélő. Sőt, költő eredendően, a novellista szerepkörében is (ne skatulyázzunk persze, hogy költő prózája..., amit művel!), így a szabad stilisztikai mozgásteret eleve nem szabad elvitatni tőle epikusként sem. A szavazás másik, közösségi ve407