Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Gyeginszky Balázs: Kleist, Nietzsche és (a) Prügelknabe

lyos, a gyanútlan, valós áttekintéssel nem rendelkező' olvasót esetleg méltánytalanul félrevezető, megalapozatlanul sommás ítéletet mondunk egyikről a másik vonatkozásában. Az idézés rafináltan bonyolult módszereinek korában, amikor egyik közegbeli (mondjuk így: »belterjességbeli«) menedékünk nyilvánvaló módon kizárólag a minél szélesebb körű műveltség, az olvasottság lehet, minden bizonnyal az eredeti stílusmintákat kell elsősorban rettentő alapossággal és alázatosan ismernünk, hogy büntetlenek, sebezhetetlenek maradjunk, és implicit módon ne magunknak állítsuk ki a szegénységi bizonyítványt, hogyha szimpla stílustanulmánynak minősítünk - mondjuk egy mindössze érintőlegesen hommage-jellegű írást.”

Ugyan fogalmunk sincs, miképpen folytatható le az irodalmi szövegek „mélygenetikai vizsgálata”, annyi viszont mindenképpen nyilvánvaló, hogy Zsávolya Zoltán bár keményen, azért emberi méltóságát megőrizve válaszol a sztereotip leegyszerűsítésre, szavai ezért is hatnak meggyőzően. Méltatlankodása jogos: Muráth éppen leginkább lírai, legbensőségesebb munkáját, a gyerekszerelmet fájdalmas nosztalgiával tárgyaló Egy bevégzett töredék címűt (véletlenül ez is átkerült a második kötetbe!) titulálja érzéketlenül „Ottlik- stílustanulmánynak”. Visszatérve mármost a Sarokerkélyek korá-hoz, nagyon elgondolkodtató, ahogyan a teljesítményéhez viszonyítva hihetetlenül ambiciózus Haklik Norbert ezt a művet emlegetve és idézve - bár mondandójának végkicsengése pozitív - szinte egészen képtelen, ráadásul a teljes első könyvet (vele most már a másodikat, sőt, a máig létrehozott valamennyi Zsávolya-kis- prózát) illető átfogó meglátással áll elő. Azt mondja: ,A szövegek egységes stílusát olykor a szövegirodalom különféle modorosságai, szerepjátékai törik meg, ráadásul többnyire teljesen öncélúan, mintha az effajta kötelező gyakorlatokkal az uralkodó irányzat felkentjei előtt kellene bizonyítania a szerzőnek. (Hogy úgy is tud.) Holott a kötet egésze éppen arról győzi meg az olvasót, hogy a szerző a saját hangján tud szólni, sőt, azon is több hangfekvésben. (...) A szóvicceskedés mint technika immáron nem érdekes - valószínűleg ebben rejlik a posztmodernista szövegirodalom kifulladásának egyik oka is -, hiszen minden módszer csak akkor lehet érdekessé, ha célja van, és el is éri azt. És szerintem a manírosságon kívül semmi eredménye nincs (...) a »tükör-jelenetnek« (...) (i. m.).” Ennek az okfejtésnek nézetünk szerint csak kisebbik baja az, hogy helytelen értelmező aurát alakít ki Zsávolya Zoltán egyik legérdekesebb írása, azon keresztül az író egész eddigi ténykedése körül. Nagyobb probléma ennél a vizsgálódási horizont elfogult korlátozottsága, programatikus szűkössége. Mindez akkor is igaz, ha nyilvánvaló: Haklik alapjában véve elismeri az általa recenzeált könyv szerzőjének helyét a tehetséges és eredeti elbeszélők sorában. Önmagában helyes és szép az effajta ítélet (mi is egyetértünk vele!), csupán a hozzá kapcsolódó „érted haragszom, nem ellened”-gesztus tűnik föl túlhajtásnak ebben az esetben, hiszen a kritikus az elemzett prózaírás olyan mozzanatait utasítja el (annak érdekében, hogy más mozzanatait fenntartás nélkül kedvelhesse), amelyek jellegzetességeit, helyi értékét, eredetét jelentős százalékban tévesen méri fel és egyoldalúan értékeli. Vagy esetleg nem is annyira rossz tájékozódásról meg látásmódbeli fantáziátlanságról van itt szó, hanem inkább bizonyos „irodalompolitikai” okok, csoportérdek-érvényesítő szándékok, zászlóbontó projekt-kreációs elhatározások következtében kerül sor a torzító gondolatmenet tálalására? Olyasféle fekete406