Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet

ló'dés azonos a történelemmel vagy viszont.) Ugyanakkor nem mehetünk el vakon amellett, hogy századunk művészetét alaposan megzilálták azok a sebes változások, amelyek gyakorta nem is egymásutánban, hanem egyszerre mentek végbe (csak különböző pólusokon), és mára azt a látszatot keltik: az ötletek elfogytak, a művészet kimerült, újítani képtelen. Egyébként nagyon jól tudjuk, ez az újítási kényszer nem nyűgözte minden korban a művészetet; a nagy korstílusok viszonylag hosszú időket futottak be (gótika, reneszánsz, barokk stb.). Ezzel együtt is a megnyitóban fölvetett kérdés, hogy ti. „mi és miként esik meg ezután”, áll, sajnos, előre bemutatható recepttel nem szolgálhatunk, éppenséggel az elkövetkező történések adják majd meg a feleletet. A történésekből pedig - tetszik/nem tetszik - történelem áll majd össze, akár „nagy elbeszélésképpen” is! Az időről, ha egyáltalán létezik (amit már bizonyos értelemben a modern fizika is megkérdőjelez), továbbra is gondolhatjuk, hogy valamiféle információt tartalmaz létünkről az univerzumban, és ez a lét - egyelőre - tovább-létnek (is) tetszik a szemünkben. Ebben az esetben pedig a festőnek éppúgy, mint bárki másnak - igenis - föladatai vannak még. Gyanítom és remélem, ezek közül az egyik mindenképpen a művészet életben tartása a szellem speciális kalandjaképpen (ezt födi megnyitómban a Hegelre való utalás).

Mostanában, hogy közelebb élek a filozófiához (a kozmológiához és a kvantummechanikához), egyre jobban érzem, mennyire fölösleges volt ifjúkoromban elköteleznem magamat az absztrakt művészet mellett, hiszen elfödte előlem, hogy az elvont és a reális egyazon dolognak a két oldala. A formálódóban lévő új fizika, a „szemantikus” fizika éppenséggel az absztrakció felé irányít, amennyiben az univerzum szellemi lényegét mutatja föl, ugyanakkor ugyanazon szellem nem átallott a világnak olyan arculatot is adni, amely arculatát hétköznapi tapasztalásainkból (amelyek egyébként az új fizikából következőleg merő illúziók; O, Platón!) ismerjük meg és tesszük újra meg újra a művészet tárgyává. Talán nem meglepő, ha századunk két jelentős francia bölcselője, kik rám nagy hatást gyakoroltak -Jean Guittonról és Paul Ricoeur- ről van szó -, ebben a gondolatkörben adtak egymásnak találkát. Ha komolyan veszem, amit Guitton a teremtésről és a teremtett világ természetéről mond, márpedig komolyan veszem, akkor igencsak indokoltnak tekintem Ricoeur szimbólum (metafora) elméletének hozzákapcsolását, amely - bocsánat, hogy ilyesmibe avatkozom! - esetleg elgondolkodtató lehet a „szemantikus” fizika számára szintúgy. Gyanítok is metaforikus kapcsolatokat a fizikai mezők, valamint a színmezők között; noha az utóbbiak esetében kétségkívül inkább festői energiákról, hatásokról csevegünk. Csík István esetében kivált sok szót ejtettem erről az idézett megnyitó szövegében - noha mellőztem a kvantum- elméleti utalásokat.

Ám hadd téxjek vissza egy kicsit a vonalra. Említettem, a vonal ebben a festészetben nem formahatárként kerül csupán szóba. Hadd tegyem sietve hozzá, hogy a rátapadó (és ez szükségképpen következik abból, hogy a természetben önmagában nem fordulhat elő) határasszociációktól mégsem igen szabadulhatunk. Azaz: minduntalan izgat bennünket, mit láthatunk a vonal két oldalán, hiszen köznapi tapasztalataink is kitüntetik (érdeklődésünkkel csakúgy) a határokat. Ha olyan bonyolult fölépítésű képeket vizsgálunk, mint Csík István egyes munkái, aligha tekinthetünk el attól a hatásmezőtől, ame385