Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet
lyet egy-egy vonala nyit meg. És akkor még nem szóltam a téri szerkezet összetettségéről, jóllehet, vonalait ilyen szempontból is aposztrofáltam. Óhatatlanul az az érzetünk egy-egy ilyen kép láttán, hogy Csík mintegy a rend szerveződését is láttatni óhajtja a káoszból. És innét pusztán egyetlen lépés fölvetni: honnét a rend a világunkban, mi teszi egyáltalán lehetővé, hogy még a vélt káoszban (a porszemek kavargásában, a füstcsíkok terjedésében) is megmutatkozzék? Azt kell tehát mondanom, a bonyolult kép hihetetlen gazdagon tárja elibénk magát - mégha egyetlen pillantásra nem is fogható föl ez a mérhetetlen gazdagság. Heidegger szavai kívánkoznak ide: JEgy művet egy gyűjteményben vagy egy kiállításon elhelyezni nem más, mint a művet kiállítani... Az ilyen kiállítás felszentelés és magasztalás. Akiállítás ebben az esetben már nem puszta odavitel. Felszentelés, magasztalás, mégpedig abban az értelemben, hogy e műszerű kiállítás során a szent szentként megjelenik, és eközben az Istent szólítják, hogy nyíltan jelenlévő legyen.” A nyíltan jelenlévő Isten - a maga teljes gazdagságában! Heidegger - természetesen - szimbólumokban beszél, ahogyan Guitton is megjegyzi róla. A festő is, húzzon bár csupán egyetlen vonalat. Mit tehetnénk mást, ha kommunikálni szeretnénk a festővel, mint igyekszünk megérteni, ha kell, megfejteni szimbólumait. Végül is ne feledjük Ricoeur figyelmeztetését: ,A szimbólum szüli a gondolatot.” Mégcsak nem is megfordítva! Gondolom, nem árt visszakapcsolnom Jacques Villonhoz. Természetesen nem arra gondoltam, mintha Csík István valamiképpen a követője volna, pusztán arra utaltam, léteznek efféle többszólamú életművek, amelyek nem kívánnak mindenáron egyetlen stíluseszménynek vagy izmusnak megfelelni, hanem merítenek ebből is, abból is - alkotói gesztusuk szerint. Aszerint, amit földolgozandó anyaguk megkíván. A posztmodern ennek gátlástalan túlhaj- tását valósította meg - például - a Nagy Eklektikában, és ebben az esetben az eklektika nem számított bűnnek. (Egyébként mindig gyanús, folyvást valami ízlésficamot próbálnak kisejteni alóla/mögüle.) Szeretném azonban fölhívni a figyelmet arra, hogy gondolkodásunk az elmúlt száz esztendőben alapos változáson ment keresztül, és bizony nemigen izgatja az eklektika vájja. Legyen szabad ezúttal a fizika példáján bemutatnom. Jeleztem, hogy a tudományág egy „szemantikus” minősítésű változás irányába tart, ugyanakkor őrzi mind a klasszikus fizika (Newton), mind a kvantummechanika (Rutherford, Planck, Heisenberg stb.) ismeretanyagát, sőt, egyenesen továbbépíti. Márpedig ez meglehetősen eklektikusnak tetsző gondolkodás! Olyannak, amilyen a gondolkodásunk a valóságban is. Szabad fintorogni, szabad a dogmákat számonkémi, ám én még elegánsnak is tekintem ezt az eklektikát. Lirizálás vagy líra A kettő nem ugyanaz. Ámbár Csík István esetében akár egynek is vehetjük a kettőt, hiszen a képről szólva a lirizálás voltaképpen metaforikus líraiságot föd, egyébként pedig - és ezt rögvest eme írás elején láthattuk - a líra - költészeti értelemben - ugyancsak művelt terület festőnk előtt. Megjegyzem: legalább annyiszor társalogtunk a vers, a költői formák kérdéseiről, mint a festészet problémáiról, szerkesztőként pedig nemcsak rajzait, de képversként aposztrofálható betűkompozícióit is közöltem. Ez mindenesetre annyit mutat, 386
