Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet
lan komponálási szenvedélyének, amely úgyszólván minden esetben a ritmusra épül; méghozzá a színek és a formák ritmusára egyaránt. Nemigen akadhat olyan szemlélője, akinek legalább a megbontott főlületei fól ne tűnnének, amelyeken olykor csupán pötyögtetés vagy csíkozás jelöli a mozgatást, noha akkor sem mechanikusan. Ez a ritmus minden esetben térbeli mozgást sejtet, a fölületen térképzó' erőként jelenik meg. Ebben a festészetben szembeötlő'a vonal jelentó'sége. Mondhatni, csaknem olyan súllyal, akár a geometrikus festészetben. Csík Istvánnál azonban a vonal nem par excellence formahatár, sokkal inkább a szerkezet váza, jelzendó', hogy a vonalak újabb és újabb tereket kezdeményeznek a síkon, ezek a terek egymásba hatolnak, néha bonyolult struktúrákat képeznek, máskor meg egyszerű színkezdemények: egy-egy homogénabb fólület elindítói. Mivel azonban ezeket is egyértelműen a ritmus rendezi, minduntalan látványrímekben csöngetik vissza magukat, és a legdinamikusabb képen is már-már klasszi- cizáló kiegyensúlyozottságot hoznak létre. Ha a tradíció felől közelítünk hozzá, nem nehéz észrevennünk azt a kubizmusba mártózott expresszionizmust, amelyet néhány kivételes életmű, teszem azt Jacques Villoné - aki mindvégig gondosan őrizte a fauve-ok színességét a kubizmus formavilágában - is nyilvánvalóvá tehet számunkra. Talán nem tévedek nagyot, ha arra gondolok, hogy ez a festői attitűd Csík István számára is amiatt volt vonzó, ami miatt Villon is belefeledkezett: a lirizálás lehetősége miatt. Csík ugyanis markánsan lírai alkat, végső soron alighanem ez tartja távol attól, hogy egyértelműen geometrikus festő legyen. Attól azonban nem, amit absztrakciónak nevezünk, noha vonzalmai ritkábban indítják a szervesebb karakterű formálás felé. Amikor tehát azzal kezdtem, hogy valami történik a művészetben, akkor arra akartam célozni, nem állt le - esetünkben - a festői gondolkodás, annak ellenére nem állt le, hogy az okoskodó terelgetésnek sem engedelmeskedett. Egyelőre tart a szellem kalandja; Hegel, ha látja a mennyei filozófusok karából, örülhet neki. Hogy a földön divatos filozófusok már a nekrológját, a végtisztességet fogalmazzák, az az ő dimenzióvesztésük. Mi szerencsésebbek vagyunk: egy festő ezúttal képes volt elcsábítani bennünket saját kalandjára.” Kommentár/korrekció Újraolvasva a fönti szöveget, nem kerülhetek meg néhány megjegyzést, ha valóban bele kívánom illeszteni formálódó Csík-képembe, kivált, ha valóban szerves illesztésre vállalkozom. Mivel a kiállítás-megnyitó sajátos műfaj: föl- ütése egy akciónak, részint vázlatos, részint pedig tömör és kifejtetlen ötletek halmaza. Érthető, ha fólülvizsgálata kommentár és korrekció egyszerre. Kezdjük a szövegen végigfuttatott rémlátással: a történelem a végéhez ért. Talán kivehető, talán nem, semmiképpen sem a magam véleményéről van szó, hanem a posztmodern filozófusok-ideológusok - Fukujama, Lyotard, Derrida stb. - alapdogmájáról, sőt, még inkább a rájuk akkoriban még jobban hagyatkozó Rortyéról, aki éppen mert állandó fejlődésként fogta fól a történelmet, úgy vélte, hogy ez a fejlődés csúcspontra érkezett: burzsoá liberális (értsd: amerikai) demokráciában. Azóta már Rorty jóval árnyaltabban gondolkodik a témáról, sokban pedig szembe is fordult eszmetársaival. (Azt - persze - a magam részéről fölfogni képtelen vagyok, miért gondolja egyáltalán, hogy a fej384
