Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet

eszelős fortyogás, örvénylő forgatag alakuljon ki - akár nagyméretű, akár kicsi képről van szó. Erőteljes és domináns színekkel exponált vonalai hirtelen besűrűsödnek a kép bizonyos pontján, rabul ejtenek bennünket ebben a drámai aknában. Gyakorta úgy tetszik, nemcsak a mozgás iránya, de még a sebessége sem kiszámítható. Pedig egyáltalán nincs szó agresszív festészetről, arról azonban igen, hogy a képi dimenziókból olyan lelki dimenziókba emeljen át, amelyek méginkább nyilvánvalóvá teszik „mozgatásunk” jelentőségét. Ha virtuálisan, hát virtuálisan; és mégsem csak az imitáció szeszélye szerint.

Etikai, esztétikai parancsra - ha tetszik.

Szemérmes líraiság

Amikor 1999. februárjában a Pozsonyi úti galériában rendezett kiállítását megnyitottam, a következőket mondtam: „Valami történik a művészetben, és annak ellenére történik, hogy - kompetensnek tekintett bejelentések szerint - a történelem véget ért; nóta bene a művészet története szintúgy. Mármost akkor hogyan történik valami, avagy szimpla provokációnak szántam volna a hangsúlyos megjegyzést? Nos, ez valóban kérdés; sőt, úgy fogalmazhatnék: ez a kérdés. Az ti. hogy valóban véget ért-e a történelem, ha igen, akkor mi és miként esik meg ezután. Sokan vannak, akik a történelemben valamiféle fejlődési vonulatot látnak és egyáltalán nem veszik észre, hogy az időt nem lehet ilyen vonulatba skatulyázni, mert az elfolyik - úgy tetszik - minden irányba. Ha minden irányba, akkor illendő gyanakodnunk végtelenségére, ebben a végtelenségbe pedig - sajnos - lötyögve belefér az emberiség léte, amely meglehetősen végesnek látszik a kozmológiai törvények ismeretében. (Ezúttal az emberi természet gyanús voltáról szó se essék!) De ha így is van, ez korántsem jelenti azt, hogy az emberiség máris kifutotta volna összes létformáját, józan tárgyilagossággal előlegezhetünk neki újabbakat - ad infinitum. Természetesen, igen jól tudjuk, hogy a történelem vége mindössze ideológiai geg, a liberális burzsoá demokrácia teleológiai megdicsőítése. Vagyis - témánkhoz közelítve - úgy gondoljuk, hogy azok az alkotók, akik nem szaladtak bele a posztmodern zsákutcájába, akik ezt az előrefutást (a szót a Heidegger-i értelemben használom) ellazsálták, joggal kereshetnek maguknak biztos fogódzókat a tradícióban, joggal hihetik magukat a folyamat részeseinek, a virtuális befejezés megkerülőinek.

Előre kellett mindezeket bocsátanom Csík István kiállítása kapcsán, mivel esetében olyan festővel van dolgunk, aki figyel a változásokra, tisztában van a korszellemmel, fogékonysága, hajlamai a szellem mozgáskörében tartják. Divatok viszont - ha mégannyira modern festészetet majmolnak is - nem vonzzák, nem hódol nekik. Azt festi, ami a saját útból konzekvensen következik, és amiről még olyan distinkció sem tehető, hogy absztrakt vagy figurális. Ugyanis a lényeget nem ebben látja, hanem a kiszemelt festői föladatban, amelyet megoldásra méltónak talált. A megoldásban pedig a legadek- vátabb eszközöket alkalmazza; bizonyos értelemben a hagyománynak azt a szeletét, amely a megoldáshoz a számára legrokonszenvesebb úton elvezérli. A természeti élmény fölöttébb gyakran kiindulópont Csík István képépítésében, de a végső fogalmazásban úgy eltűnhet, hogy akár ráutaló jegyeket sem fedez föl többé a vizsgálódó. Mert Csík a képen mindent alárendel kifogyhatat383