Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet
kérdése, de kifejezetten hálásak vagyunk érte, ha komolyan vesznek bennünket, és ha ráadásul még mély elképzeléseket is osztanak meg velünk, az esztétikai kegyelmi állapotot gyanítjuk nyomban. A belülről sugallt mélység és komolyság olyan képeket teremt, amelyek kizárólag saját logikájuknak engedelmeskednek; velük kapcsolatosan nem vethetők föl olyan kérdések, mint - mondjuk - a hasonlóság vagy a természetelvűség problémája. Holott nagyon gyakran úgy érjük tetten az alkotót, amint éppen átírja azt a látvány- világot, amelyből kiindult, ám annak is nyomban föl kell tűnnie, hogy ez az átírás annak jegyében történik, amit az ő formanyelvének nevezhetünk. Történik egyszer egy szerkezeti elemzés, vele párhuzamosan azonban végbemegy a színvilág fölmérése is, amelyek aztán a művészi kompozícióban esetleg egészen újféle hierarchiában kapnak helyet: mindenféleképpen az alkotó szándéka által elrendelt hierarchiában. Szabadjon úgy fogalmazni, hogy Csík Istvánnak - és ez csupán egyetlen példa - egy kertről nem az jut eszébe, miként tudná vásznára átmenteni azt a kertet, hanem ő félreérthetetlenül a látvány kertjét kívánja önmagának kisajátítani. Ám ha önmagának, az egész nem ér többet egy türelmetlen legyintésnél. Naná, hogy többről, naná, hogy mélyebb, komolyabb dologról van szó. Ebben a sajátos kommunikációban, amit a festészet jelent, természetszerűleg csupán akkor indít el egy üzenetet, ha gyanítja, hogy az mielőbb fogható is lesz valaki számára. Természeténél fogva ez az üzenet alá van vetve a látvány logikájának, noha megintcsak speciálisnak kell minősítenünk ezt a logikát is. Példánknál maradva, a kerthez nem kell föltétlenül fűnek, fának, virágnak, netán kertésznek társulnia, noha - persze - mindegyik és bármelyik lehetséges. Azonban mégiscsak bizonyos színskála illeszkedik a témához, bizonyos ritmusok (foltok, vonalak, földietek) adják meg a befogadónak a megértés kulcsát. Ha meg ráadásul a tánc kínálkozik alaptémául, a ritmus szerepe még inkább magától értetődőnek látszik, hiszen az a tánc első számú sajátossága. Olyan, aminek híján nem tánc. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk - még szóképként sem -, hogy minden, ami ritmus, egyben tánc is. Következésképpen a festőnek ebben az esetben kell még olyan utalásokat tennie, amelyek segítségével pontosabban találunk bele az ő festői táncvilágába. És ez aligha pusztán a formák ritmikus tánca, de a színek forgataga is - együtt és egységben. Mert az a fajta kép, amelyik Csík István ideája, korántsem csak analizál, de eggyé is épül, hogy az elemzést indokolni tudja. Akár le is fordíthatjuk: az elemzés a mélység, az összeépítés a komolyság igényéből (is) következik. A kubizmus klasszikusai (Picasso, Braque, Gris stb.) óta vívódik a naturális látványhoz szokott néző a lényeg megjelenítésének problematikájával. A látvány festői értelmezése meghökkentő makacssággal kötődik benne az elmozdíthatatlan nézőponthoz, jóllehet, képtelen lenne olyan világban létezni, amelyben - akárcsak egyetlen pillanatra is - fölfüggesztődnék a mozgás. Holott a panta rhei gondolata nem újkeletű ötlet, a klasszikus görögség tisztában volt jelentőségével. Csík István festményein a virtuális mozgásnak (miként is lehetne más, mint virtuális, ha egyszer a vászon mégsem képes mozogni!) rendelődik alá minden: a formák, a színek, a köztük támasztott feszültségek, az őket egymásba segítő harmóniák. Az a festő ő, aki a szerkesztésben akár a legszélsőségesebb elemek egymáshoz illesztésére merészkedik, és képes elérni, hogy a látszólagos nyugalom közepén váratlanul 382
