Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Fábián László: Bentről sugalló természet
FÁBIÁN LÁSZLÓ Bentről sugalló természet CSÍK ISTVÁN FESTŐI IGAZSÁGA Talán nem lehet megtiltani a festőnek, hogy foglalkozzék elméletben is mesterségével, hogy elgondolkodjék annak milyenségéről vagy éppen föladatairól. Ugyanis minden egyszerűsítő elképzelés ellenére a festészet intellektuális tevékenység: az ecset nem önmagától mozog. Számos festő járult hozzá maga is, hogy kialakuljon egy általános vélemény, miszerint a festő „nem a szavak embere”, ami így is van, csak éppen az nem igaz, hogy nincs is joga megszólalni tevékenységéről. Nos, ha a kívülállók jogát nem vitatja el senki, miként lehetne ebből a jogból éppen az alkotót kizárni? A festő értelmezése ugyanakkor lehet (lesz is) egészen eltérő egyéb véleményektől, hiszen olyan aspektusok birtokában van, amelyekkel esetleg rajta kívül senki nem rendelkezik. Amikor pedig olyan festővel találkozunk, aki szóban is megfogalmazza festői-művészi alapállását, kötelező komolyan vennünk akkor is, ha nem föltétlenül ugyanazt látjuk művészetében, vagy ha ab ovo egészen más a véleményünk. Csík István Ars poeticám című versében - úgy tetszik - pontosan, mondhatni: céltudatosan fogalmazza meg művészi elképzelését, mitöbb, festészetének természetét: A természet bentről sugall, szívből; mély s komoly ’vászna’ már költészet.” Magyarán: a látvány valósága a lélek szűrőjén keresztül kényszeríti ki a képet, amelyen aztán a látvány költészete diadalmaskodik. És ezt amiatt szögezi le ilyen határozottan, mivel tapasztalata szerint „vannak csaló ’mintha’ vásznak”, amelyek csupán a fölszín megragadásáig jutnak el - mintegy becsapva ezáltal a kép szemlélőjét is. Természetesen a festő, esetünkben Csík István nem az igazsághoz ragaszkodik, hanem éppenséggel a festői igazsághoz, amely valami egészen más, amit nem lehet jogszabályoknak (de egyéb szabályoknak sem!) megfeleltetni és akképpen számonkérni, de amely igazság híján a kép léte bizonytalan quasi-lét, annak is a legfölszínesebbje. Egyszerűbben szólva: a lélek tájaival szembesül az igazi mű előtt a néző, ez a kép hat majd rá igazán, olyannyira, hogy bizonyos értelemben a jövőjét befolyásolja. Legalábbis a művész igénye szerint. Mármost Csík István festményeit nézve mind a mélység, mind pedig a komolyság szembeötlő. Ez ugyan nem annyira mesterség, mint az attitűd 381
