Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4.szám - Gángoly Attila: A cinkos apostol
megvetés mocskolná be az emberek között. Nevem eggyé forrna az áruló névvel... Nem! Nem kívánhatsz tőlem ekkora áldozatot!- Nem én kívánom, hisz mondtam már... Nyakasabb vagy még Péternél is, pedig mennyit szapultad ó't a kemény fej űségéért! Júdás csökönyösen hallgatott.- 0, Atyám - kiáltott az égen sűrűsödő fellegeken túlra Jézus miért nehezíted meg ennyire a dolgom?! Talán bizony nem elég teher magamat meggyőznöm?! Az apostol erre már szégyenkezve horgasztotta le fejét. Körülöttük úgyszólván teljes némaság ülte meg a júdeai tájat. Egy egész perc is eltelhetett, mialatt csak az alig kőhajtásnyira mélyen alvó tizenegy tanítvány szuszogása hallatszott - Simon Péteré volt mind közül a legresze- lősebb no meg az egerésző baglyok surranó röpte.- Ha én kész vagyok a kínhalálra is - folytatta Jézus, friss erőre kapva, jószerével újjászületve -, te gyönge lennél arra, hogy elárulj a nagytanácsnak, s aztán felkösd magad egy fára? - Biztatón, lángoló szemekkel ragadta meg legkedvesebb tanítványát, s a vállánál fogva közelebb, mind közelebb húzta a szíve felé; leheletük láthatatlan füstje egymásba keveredett. - Mosolyogva ringsz majd a kötélen, ígérem!- Az öngyilkosság bűn - morogta még Júdás, de már érezte a zsigereiben, hogy elveszett. Jézus hatalmasra nyílt szemével nézte, csak nézte a másikat, türelmetlenül lesve a végső válasz rebbenését, s gyötrő nyugtalanságában a szája szélét harapdálta. Hideg fuvalom kelt a fák közül, megrázta a zörgő leveleket az olajfák ormán, s libabőrt csalt mindkettejük karjára.- Legyen meg - suttogta végül Júdás Iskáriótes, mereven a föld felé szögezve tekintetét. A következő szempillantásban egy kuvik suhant el fekete koponyája fölött.- Véghez viszed hát? - könnyebbült meg Jézus, s jóformán eltaszította a boldogtalant. - Akkor eredj utadra, és vissza se nézz többé! Helyesen cselekszel, szemernyi kétséged se legyen felőle, és háborgó lelked megbékél majd az Atyában. Higgy benne s bennem!... No, eredj már! Júdás botladozó léptekkel, ahogyan a csapszéktól csapszékig tántorgó föníciai hajósok szoktak a tengerparti városok sikátoraiban, vágott neki az ösvénynek. Mikor elnyelte görbe alakját az éjszaka, a Mester térdre roskadt, s így imádkozott:- Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a keserű poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!... Addig-addig imádkozott így, mígnem érezte, hogy veríték helyett vér ser- ked ki a bőrén. Micsoda kín ez, gondolta, micsoda kín... Nagy sokára, mikor már belefáradt az imádkozásba és a félelembe, fol- tápászkodott, s visszasántikált a békésen horkoló tanítványokhoz. Kósza denevérek cikáztak felettük, ám jöttére eltűntek.- Keljetek föl - mondotta csöndesen, s amazok kinyitották szemüket, majd csodálkozva pillantottak körül, borzas fejüket vakargatták, csipájukat dörgölték, s nem győztek mentegetőzni álomszuszékságuk miatt.- Elég - vetett gátat szabadkozásuknak Jézus, hogy ők is meghallgassák a hegy lába felől közeledő, botokkal és kardokkal fólíegyverkezett, szörnye345
