Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Tóth Ferenc: Újoncok

- Ez a többiekre is vonatkozik.

Az újoncok hallgatagon kifelé indultak. Páran azt latolgatták, ne nyírassák-e teljesen kopaszra magukat.-Jézusom, ez kiszúrt téged - szólalt meg sírósan Zoli. - Ember, mondták, hogy ez a legrosszabb, ha valaki rádszáll. Inkább adtál volna pénzt neki vagy kértél volna valakitől cigit vagy...-Hallgass már - mordult rá Pisti. - Ahogy lesz, úgy lesz. Most már mind-egy.

Vigyázott, hogy a hangja magabiztosan szóljon.

Az újoncok kék melegítői szinte világítottak a lucskos, ó'szi kaszámyaud- varon. Hallgatagon és riadtan álltak a ritkásan szemerkélő esőben, az üvöltöző altiszt utasításait figyelve. Az altiszt éppen rémséges fenyegetéseket helyezett kilátásba, ha valaki akár csak megmoccanni is mer az ő parancsa nélkül. Az újoncok hallgattak, fáztak, de azért néha el-elvigyorodtak egymás kopasz koponyáját mustrálgatva. Piros volt az arca mindegyiknek, mert már a borbélytól rohanva jöttek ki. Aztán ugyancsak rohanva leadták a civil ruhát és ezzel az utolsó kapcsolatuk is megszűnt a kinti, normális világgal. Csattogó parancsszavak közepette rángatták magukra a vadonatúj, égszínkék melegítőket. Villámgyors cserebere kezdődött, mert egyiküknek épp csak bokáig ért az öltözet, mások meg leffegő ujjakkal, lábukon óriási méregzöld tornacipővel futkároztak kétségbeesetten fel-alá.- Most mindenki a körletébe megy és összerakja a felszerelését! - üvöltött folyamatosan az altiszt.- Futólépés!

A világító koponyák fólfutottak az emeletre és kétségbeesetten próbálták megérteni, hogyan lehet egy nagy rakás holmit öt perc alatt egy pirinyó szekrénykébe gyömöszölni. Órákig tartott, mire úgy-ahogy mindenki elrendez- kezett, csak a legbambábbak szekrényeit seperték ki újra meg újra a könyörtelen altisztek. Aztán ismét levágtattak a fényes, mosószappantól bűzlő lépcsőkön a szürke betonplaccra. Felfejlődtek, szétoszlottak és a díszlépést gyakorolták vacsoráig. Izzadtan és sántikálva vonultak be a már ismerős ebédlőbe. Alig néhány falást érkeztek bekapni. Az utolsók az ételosztó kisablaktól egyenesen a gyűjtőbe vitték a káposztás knédlit. Ismét masíroztak két órácskát. Kilenc múlt, mire visszamehettek a körletbe. Hideg vízzel mosakodtak le úgy-ahogy, aztán végre bebújhattak a zöld, katonaszagú hálózsákokba. A kaszárnya lassan elcsendesedett, a kimerült újoncok sorra elaludtak.- Pisti, alszol? - hallatszott egy fáradt hang a sarokból.- Nem.- Te, én ezt a díszlépést a büdös életben nem fogom megtanulni.- Dehogynem. Nem vagy te teljesen hülye.- Nem vagyok, de ezt a menetelés-dolgot nem nekem találták ki.- Nem hallottad a parancsnokot? Csak lazán, könnyedén. Természetesen.- Természetesen?! Mi van abban természetes, ha az ember a talpát püföli a betonhoz, a kezét meg előre-hátra rángatja, mintha beléengedték volna a kétszázhúszat? A nyakam is szentségesen elzsibbadt. Én nem tudom egyfolytában úgy tartani, mintha félig nyomorék lennék.

34