Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 4.szám - Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: Nyelv: Oxigénpalack a hátamon

nyelvi bravúrja, lelkisége. Hogy e „szelíd vénetské”-knek ez nemcsak monoton imamormolása, hanem modern korunkba is beillő, tiszta pszichoszomatika. (Csodálkozom, hogy ezt még senki sem említette Magyarországon recenziójában, pedig szerintem itt a dolog lényege.) „... ha valahol fájt, nem mentünk az orvoshoz, hanem vét ollan ima, hogy elimádkozták arra...”

„Oh beteg a test, kész a lélek.”, de ma már tudjuk, hogy ha a lélek beteg, a test is kész. Sok szervi bajnak a kiindulópontja éppen: a lélek.

Hogy nem buktam bele kegyelmi állapotom imádságos kalandjába, Rónay Györgynek köszönhetem. Két recenziójában is méltatta könyvemet, ő fedezett fel a magyar irodalom számára. Aldassék a neve érte, s a tóle ajándékba kapott barátság! Tudta, hogy mindig augusztusban érkezünk, és ha az első héten nem jelenteni meg Szárszón, felesége megjegyezte, miért nem siettetek, Gyurka már aggódott értetek: hogy hol van az a garabonciás? Csak nem történt velük valami?- Versköteteiben szereti a ciklusos architektúrát alkalmazni. Egy gondolat részletesebb és változatosabb körüljárását szolgálja ez a módszer?- Azt is. De nemcsak az „egésznek” a megközelítését, ami, mindnyájan tudjuk, sziszifuszi agyterhelés, hiábavaló törekvés. A kő súlya nyomja a létet a reménytelenség lejtőjén, miközben szemünk fölfelé a reményre tapad. A gondolat csak megközelítőleg az a papíron, ami az agyban serkent. így az agybeli tisztázásra a mondat új mondattal egészül ki. Egyik mondat a másik után, egyik vers a másik után. S a ciklus összeáll. Ciklust követ ciklus: az „életmű”. A pontnélküli magány, ami végül is a semmibe zuhan. De a „hiábavalóban” ott van a kezdés lehetősége. S amíg van lehetőség, van élet is. Körüljárása a témának, az újabb és újabb nekigyűrkőzés. így a ciklusos módszer megfelel alkatomnak. Ritkán dolgozok fel egy értelmi vagy érzelmi villanást egyetlen versben. Van úgy, hogy egyetlen szó, gondolat, álomtöredék indít el gondolati és érzelmi sorozatot bennem, amely aztán témává dagad. A szöveg nemcsak a nyelv bravúrja vagy tehetetlensége, hanem az agy, az idegrendszer, az érzelem összetevőjében az egész ember időben és térben: az ÉN. A pillanat. A pillanat elvillanása: születésben a halál. Csak mosolyogni tudok azon, amikor a szövegből ki akarják rekeszteni az ÉN-t. ÉN nélkül a szöveg olyan, mint egy csillogó autó hajtóerő, benzin nélkül. Úgy néz ki, mintha haladna, de könyörtelenül mozdulatlan. Amíg szét nem rágja a rozsda.

Talán szükségem van a nyelvi, gondolati, értelmi szónekifutásokban a szövegek egymásba fűződéséhez. Kínos álmaimban a megálmodott pont nélküli egészhez. Vagy csak pontokból összetevődő hajnal nélküli éjszakák lidércálmaihoz. A szellemi kiürüléshez úgy fizikailag, mint idegileg. Az agy végső megterhelésének a próbájához. Az érzelmi és értelmi megrázkódtatás levezetésében a katarzishoz. Az elherdált, meggyalázott kegyelemhez. Hogy ne csak az indulat, a harag pezsegjen az elérhetetlenségben, hanem hogy a kehely kiürítése alkalmából, a keserű kortyok nyelése közben olykor-máskor érezzem a beképzelt boldogság, a méz ízét is. Mert rengeteget nyeltem az életben. Minden kötetem után rámfogták az illetlenség vádját. Persze, hogy ez reakciót váltott ki bennem. Tulajdonképpen minden kötetem kényszer hatására jött létre. Már rég abbahagytam volna az írást, ha nem kényszerítenek rá, hogy újra és újra megírjam - hiába! - a kényszerű választ, a magam igazságát, hogy követ felhengergetni a csúcsra akkor is kell, ha tudjuk, hogy

329