Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Valuch Tibor: A népi mozgalomról
népi-urbánus vitái - a harmincas évektől kezdődően - nem szóltak volna másról, mint a zsidó-magyar ellentétekről. Holott a rendkívül változó színvonalú vitáknak ez csak az egyik és még csak nem is a legfontosabb részkérdése volt. A valódi ütközési pontokat a nyolcvanas évek második felének reformelképzeléseiben megjelenő társadalomszervezési, társadalomátépítési elképzelések különbözőségeiben találhatjuk meg. A viták és elemzések egy irányban történő kisiklására egyfelől az adott lehetőséget, hogy a zsidósággal kapcsolatos kirekesztő álláspontok radikális szélsőjobboldali frazeológiába csomagolva időről-időre megjelentek, megjelenhettek az országos politikában mint valóságos társadalmi problémák, másfelől pedig a népi tábor egyes képviselői sem tudták teljes mértékben függetleníteni magukat az újra kialakulóban lévő hisztériáktól, és amint azt a Csoóri Sándor Nappali hold”1 című esszéje körül kialakult heves vita is bizonyítja, egy politikailag kényes kérdésben, egyensúlyhiánnyal terhelt közéletben a nem kellő higgadtsággal mérlegelt gondolatok csak a viták kiéleződéséhez vezetnek. A másik oldalon, amit talán késő urbánus-liberális szellemiségként lehetne jellemezni, határozott elutasítással fogadták ezeket a kísérleteket, de ez a humanitás és racionalitás eszményeire alapozott elutasítás csak ritkán párosult kellő mélységű analízissel, amely a jelenség okainak feltárását is megkísérelte volna. Az a fajta szellemileg, logikailag csapongó és felületes elemzés, amely Tamás Gáspár Miklóst jellemzi a Széchenyi Ágnesnek adott interjújában2 úgyszintén csak a szembenállás régi reflexeinek felélesztésére, és az ellentétek élezésére volt alkalmas. Az ezen túlmutató, a népiség egészének problémaköre körül kibontakozott vitákban a legmélyebb analízist Szabó Miklós, Radnóti Sándor és Lackó Miklós írásai2 jelentették, míg a népies kötődésű alkotók közül Borbándi Gyula, Gyurácz Ferenc és Salamon Konrád munkáit kell és lehet kiemelni, mint olyan elemzéseket, amelyek hozzájárultak a népi mozgalom körül kialakult fogalom- és értelmezési zavarok tisztázásához. Persze ilyen globális tisztázó kísérletek a vita elmélyülését megelőzően is voltak, elegendő csak a Századvég folyóirat 1990/2. ,Jdépiek és urbánusok - egy mítosz végei” címmel megjelent számára utalni, amely eredetileg azzal a szándékkal szerkesztődött, hogy a politikai rendszerváltást kiegészítve egyfajta gondolkodásmódbeli rendszerváltást segítsen elő. Egy olyan átalakulást, amikor a politikai és ideológiai viták - végre - már nem irodalmi köntösben és a rejtjelezett publicisztikákban jelennek meg, hanem a korszerű politikai eszmék, ideológiák mentén és ezek eszköztárával felvértezve zajlanak le. Félévtized távlatából úgy tűnik, be kell látni, hogy - legalábbis részben - tévedtek azok, akik akkor ezt lehetségesnek látták, mert az értelmiségi közélet szembenállása a kilencvenes évek elején nemhogy csökkent, de növekedett. A magyar értelmiség - immár tradicionálisnak tekinthető - ellentétei nem bizonyultak megszüntethetőknek, a szekértáborok között meglévő utak rövid idő alatt - 1991 és 1993 között - alig-alig átjárhatókká vagy átjárhatatlanokká váltak. A szellemi-ideológiai ellentétek zömükben átkerültek a napi politika síkjára. Annak ellenére, hogy az ennek kapcsán támadt viszályok az utóbbi másfél-két esztendőben csillapulni látszanak, az szinte biztosra vehető, hogy a tradicionálisnak tekinthető népi-urbánus megosztottság, ha időről-időre változó formában is, de még hosszú ideig meghatározó vonása lesz a magyar 291
