Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé
jelentkeznék... Látod, arra van Franciaország, Magyarország pedig... valahol erre... Kézenfogva vezetsz. A lépcső kiegyenlíti a kettőnk közötti magasság- különbséget, most ráadásul egyenlő magasak is vagyunk. Ilmenau utcái alig-alig villannak közös tudatunkba, olyankor pedig a kinti világ káoszával, a nagyon is költőietlenül múló, megfoghatatlan ellenség kitartó, örök győzelemre predestinált ostromaira emlékeztet. Ajándékvásárlás, fagylalt... a múló idó' futólagos lerakatai. Te viszel engem, szinte húzol magad után, most a nagy búcsúmisztérium kellékeit akarod minél előbb felölteni... A buszról lemaradtunk, a vonat publikuma nem tudja mire vélni, hogy miért beszélünk németül, ha egyszer külföldiek vagyunk... a katonáknak különösen tetszel, de tisztelik bennünk a nyugat képviselőjét, nem szólnak, füstös vigyorgásuk fanyar illattal telíti a kupé nehéz levegőjét. így is későn érkezünk, már az egész banda díszben várakozik, a várakozásunktól izgalmassá pofozott ünnepségre. Megérkezésünk eleve revolúciót kelt, leülünk a vezetőség számára rezervált asztalhoz, két szakácsbanya fólháborodottan kirohan, gyalázkodó szavakkal követelik, hogy hagyjuk el a díszpiedesztált. - Azt képzelik, otthon vannak, nem, ez az NDK... A szó szoros értelmében szembeköpöm, a segítségünkre siető tömeg eltaszigálja őket a konyhába. Haragosan, elszántan ágálok a placcon, a szakácsnő Rüdigernek magyaráz, hadonászik, a szemét törülgetni, a kerekfejű apatikusan legyint: örüljünk, hogy holnap este megszabadulunk tőlük. Elvonul, anélkül, hogy megkeresné, kire irányulnak a banya filippikái. Csinált durvasággal főiröhögök, a franciák a biztonság kedvéért takarnak Bernhardt doktor távozásáig, aki nem vett tudomást arról, hogy ez már nyílt lázadás. A vezetőségnek kikészített sörök .felhasználásával” ünnepeljük a triumfust... Az utolsó percben meghirdetnek egy búcsúelőadást este hattól nyolcig. Mivel a pösze professzor vulgarus tartja, nem befolyásolhatja a programunkat. Albertiéi és Gyurival elvonulunk bemelegíteni a hangulatos talponállóban, a Goethe-park határán, szomorúan nyelünk le két gyomorkeserűt, nem sok beszélnivalónk maradt. Gyuri megunta, pontosabban: megelégelte a Karin- melodráma végeláthatatlan kígyózását és elkezdte simogatni az álmatag, elomló szlovákiai magyar lány térdét. A lány bávatagon tűrte, ő annyira bepörgött, hogy kihívta a mosdóba. A nő ebben a pillanatban eltaszította magától, felháborodottan elutasította a közeledését, sőt, kikérte magának, sértőnek találja - úgymond -, hogy „az utolsó napon, jobb híján őt tünteti ki a bizalmával”. George tragédiája beteljesedett, pergamenvékony fejbőre szomorúan vibrál a hangtalan részegségtől... Kedvetlen mozdulatokkal öltjük fel az ünnepi dísz kellékeit, Djamalltól kérek nyakkendőt, Gerold Albertnak ajánlgatja a készletét, sőt, Marétól kapott egy duplasoros, krémszínű zakót is. Én a szürke, „eszterházikockás” öltönyömhöz találok egy széles, gyöngyházszürke kultúrmadzagot, Albert csak azért is kiválasztja Gerold szolid gyűjteményének egyetlen föltűnő és rikító darabját, tarka, piros, barna, sárgakockás, széles szövet, beletűzve egy rubinutánzatú, csillogó piros tű, aranynyal futott foglalatban... Djamallt megkínálom az éjszakai ráivásra beszerzett német komiszkonyakból, Alajossal Ilmenau után rendeztem forintban a tartozásaimat, sőt, megfejeltük még ötven márkával, így aztán, most már, a ko26
