Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé

jelentkeznék... Látod, arra van Franciaország, Magyarország pedig... valahol erre... Kézenfogva vezetsz. A lépcső kiegyenlíti a kettőnk közötti magasság- különbséget, most ráadásul egyenlő magasak is vagyunk. Ilmenau utcái alig-alig villannak közös tudatunkba, olyankor pedig a kinti világ káoszával, a nagyon is költőietlenül múló, megfoghatatlan ellenség ki­tartó, örök győzelemre predestinált ostromaira emlékeztet. Ajándékvásárlás, fagylalt... a múló idó' futólagos lerakatai. Te viszel engem, szinte húzol magad után, most a nagy búcsúmisztérium kellékeit akarod minél előbb felölteni... A buszról lemaradtunk, a vonat publikuma nem tudja mire vélni, hogy miért beszélünk németül, ha egyszer külföldiek vagyunk... a katonáknak különösen tetszel, de tisztelik bennünk a nyugat képviselőjét, nem szólnak, füstös vi­gyorgásuk fanyar illattal telíti a kupé nehéz levegőjét. így is későn érkezünk, már az egész banda díszben várakozik, a várakozásunktól izgalmassá pofozott ünnepségre. Megérkezésünk eleve revolúciót kelt, leülünk a vezetőség szá­mára rezervált asztalhoz, két szakácsbanya fólháborodottan kirohan, gya­lázkodó szavakkal követelik, hogy hagyjuk el a díszpiedesztált. - Azt képzelik, otthon vannak, nem, ez az NDK... A szó szoros értelmében szembeköpöm, a segítségünkre siető tömeg eltaszigálja őket a konyhába. Haragosan, elszántan ágálok a placcon, a szakácsnő Rüdigernek magyaráz, hadonászik, a szemét törülgetni, a kerekfejű apatikusan legyint: örüljünk, hogy holnap este megszabadulunk tőlük. Elvonul, anélkül, hogy megkeresné, kire irányulnak a banya filippikái. Csinált durvasággal főiröhögök, a franciák a biztonság ked­véért takarnak Bernhardt doktor távozásáig, aki nem vett tudomást arról, hogy ez már nyílt lázadás. A vezetőségnek kikészített sörök .felhasználásával” ünnepeljük a triumfust... Az utolsó percben meghirdetnek egy búcsúelőadást este hattól nyolcig. Mivel a pösze professzor vulgarus tartja, nem befolyásolhatja a programunkat. Al­bertiéi és Gyurival elvonulunk bemelegíteni a hangulatos talponállóban, a Goethe-park határán, szomorúan nyelünk le két gyomorkeserűt, nem sok beszélnivalónk maradt. Gyuri megunta, pontosabban: megelégelte a Karin- melodráma végeláthatatlan kígyózását és elkezdte simogatni az álmatag, elomló szlovákiai magyar lány térdét. A lány bávatagon tűrte, ő annyira bepörgött, hogy kihívta a mosdóba. A nő ebben a pillanatban eltaszította magától, felháborodottan elutasította a közeledését, sőt, kikérte magának, sértőnek találja - úgymond -, hogy „az utolsó napon, jobb híján őt tünteti ki a bizalmával”. George tragédiája beteljesedett, pergamenvékony fejbőre szo­morúan vibrál a hangtalan részegségtől... Kedvetlen mozdulatokkal öltjük fel az ünnepi dísz kellékeit, Djamalltól kérek nyakkendőt, Gerold Albertnak ajánlgatja a készletét, sőt, Marétól kapott egy duplasoros, krémszínű zakót is. Én a szürke, „eszterházikockás” öltönyömhöz találok egy széles, gyöngy­házszürke kultúrmadzagot, Albert csak azért is kiválasztja Gerold szolid gyűjteményének egyetlen föltűnő és rikító darabját, tarka, piros, barna, sár­gakockás, széles szövet, beletűzve egy rubinutánzatú, csillogó piros tű, arany­nyal futott foglalatban... Djamallt megkínálom az éjszakai ráivásra beszerzett német komiszkonyakból, Alajossal Ilmenau után rendeztem forintban a tar­tozásaimat, sőt, megfejeltük még ötven márkával, így aztán, most már, a ko­26

Next

/
Thumbnails
Contents