Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé

nyakok és a bemelegítés után maradt tizenöt márkám és ötven forintom... Albertnál van tíz márka és száz forint... majd egyenlő mértékben lecsóró- sodtunk, pedig Alajos igen csak nagyvonalúan számolt, legalább tíz márkával a javamra. Ital viszont van bőven, két konyakot és egy láda sört rejtettem az ágyam alá... Kortyolgatunk, Gerold csak egy kupicával hajt le, rohan előkészíteni a búcsúbulit, Djamall szabadkozik, felbontok két söröspalackot. „Lassabban, Szültan, hosszú még az este...” A vékony, rugalmas mozgású algíri srác könnyed stílusa mindig üdítő változatosságot képez a nehéz fiúk, Albert, André, Alajos, Gyuri és a lektor után... „Szültan, mondd meg őszintén, kommunista vagy? - A kommunizmus egyenlőségeszménye távolról nagyon szépen villog, de közelebbről nyomasztóan utópisztikus, hiszen az emberek adottságai különbözőek, s ha uniformisba kényszerítjük őket, megfosztjuk az egyéniségüktől - mondom föl a leckét. - A kommunizmus ugyanolyan rossz, mint a fasizmus. - De te, személy szerint, kommunistának érzed magad? - Soha... Másnak sem. Én egyszerűen humanista, vagy még egyszerűbben - remélem - ember vagyok. Djamall lelkesen kezet nyújt: - Igazi barát vagy!”

Gerold felrohan, megkér bennünket, segítsünk sört szállítani. Stréber- kedtem kicsit, s közben minden fordulónál elemeltem két üveget. Diákos örömöm hamar elpárolog, nincs kivel innom. Valami hülye hapsi jött hozzátok a francia minisztériumból, nyilván ti is kaptok egy kis fejmosást a lombik- revolúciókért, így eleve csak fél kilencre beszéltünk meg találkozót a klubban. Albert is eltűnik... Levánszorgok a suli elé... végül is solus eris... egyedül maradsz, az árkádok alatt csodálkozom rá a roppant térre, mily kedvesen öleli körbe e szürke mórcsipkézetes tetőzettel körülvett keramitkockás épület- hiátust a klasszicista agráregyetem... A szokásos szorongás elővesz újra, nem akarok többet inni a találkozónkig, de józanul rendkívül gyöngén táncolok, nagyobb társaságban, amint vége van a „tudóskodásnak”, esetlenül mozgok... Szeretném fölidézni magamban az elválás előtti tiszta szomorúságot, de a szervezetem egészségesen védekezik, csak az esti bál részletkérdései aggasztják... ráadásul a búcsúelőadás miatt a minisztériumi pofa lemond a hosszú beszélgetés gyönyöreiről, formálissá fejezi le a találkozót, így már nyolc óta hiába várakozol. Érkezésem pillanatában Marccal politizálsz az erkélyen. Úgy ülök, hogy fölfedezd a jelenlétemet. Nem tudod, hogyan szakítsd félbe a hosszút, s bocsánatkérőn nézel rám, amit én sajátos paranoid logikával úgy értelmezek, hogy „ha én vártam rád, te is légy türelemmel”.

Zavartan téblábolok, a világ legtermészetesebb gesztusaként odamehetnék hozzátok, de mániákus agyam csak azt zakatolja, hogy Marc éppen most tesz neked szemrehányást, amiért velem jársz. Ám odajösztök hozzám. Marc barátságosan kérdezi: - Na, vége az előadásnak. - Szerintem most kezdődik... - Lusta ember, csóválja a fejét műfelháborodással, szégyenlem magam a gondolataimért, de nem vagyok korlátolt, csak paranoiás... szerencsére semmit sem vesztek észre, egymás szavába vágva mesélitek, hogy a minisztériumi pofa hamar végzett veletek, kedélyesen előadta, hogy a németek nyomatékos fölkérésére érkezett azért, hogy megfeddje a tisztelt delegációt a szabados viselkedésért. „Úgy tudtam, maguk többségében baloldali érzelműek, ahhoz képest elég fura dolgokat műveltek itt, a németek szerint minden valószínűség szerint maguk akasztottak ki a vécébe valami szocialista tízparancsolatot, vagy mit... Mi a fene ez?” - nevette el magát... No meg ...ejnye, ejnye, szocia27