Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - ÉSZT KÖLTŐK - Eva Park: Véletlen
voltál? És hogy gyereked is van... Valószínűleg azt képzeled, hogy az efféle trükköktől érzelgó'ssé válók... Nekem van időm... Valóban tonnányi idő ez, gondoltam. És végtelenül súlyos.- A börtönben rájöttem, hogy idő az van tonnaszám, azt nem tolhatjuk el sehová, csak meg kell szokni kivárni a megfelelő időt, és minden a markodba hull, ha nem kezdesz el kapkodni, és a megfelelő pillanatban teszed meg a megfelelő lépést.- Nem buktam le soha nagy dolgokkal, amit csináltam és amivel megcsíptek, apró ökörködés volt csupán. Akarod tudni, mit tettem valójában? Ha tényleg elmondom, kénytelen leszek téged végleg elnémítani. Ismét elnevette magát.- Igen - válaszoltam.- Gondoltam. Éppen az a fazon vagy te is, aki a teljes bankra teszi a tétet. Ily módon nem lehet csöndben megerőszakolni az erdőben, téged muszáj leütni. - Ott ült és a kezét nézte, amit a kormánykeréken pihentetett. A nyitott ablakon berepült néhány légy, körülöttünk keringtek, rárepültek az ablakra és ott maradtak zümmögni.- A francba - szólalt meg. - Ki nem állhatom, amikor útközben a fejem körül köröznek, és benyomulnak a gallérom alá. Nyisd ki magad mellett az ablakot, hogy menet közben ki tudjanak menni. Beindította az autót, és a régi, gödrökkel teli úton elindultunk a nagy országút felé. Mentünk, de lassan, vánszorogva haladtunk az élénkzöld, napsütéstől izzó vasárnapban. Lakott helyre érve kissé még fokozta is a sebességet. Néhányszor, házak közelében már szinte kinyitottam az ajtót, hogy kiugorjak, de ilyenkor ő anélkül, hogy rám nézett volna, megszólalt: - Ne is próbálkozz, mert visszahúzlak, a hátsó kerekek alá kerülsz és akkor a saját anyád sem ismer rád. Amikor az Anna-templomhoz értünk, az ablakon olvadó aszfalt illata tódult be, az út fölött a levegőben lázas remegés érződött. Ebben a remegésben mintha minden kimozdult volna a helyéből. A templom, a temető az alacsony kőfalon túl, a bezárt boltok, a házak az erdőben. Minden olyan ismerős, minden ott van a maga helyén, és már semmi sem olyan, mint korábban. Nagyon nyugtalanná váltam, többé nem gondoltam arra, hogy beszéltessem, hogyan járjak túl az eszén, hogyan keltsek benne együttérzést magam iránt. Annyira fáradt voltam, csupán a gázpedálra akartam nyomódni, hogy ez az óriásautó földet megremegtető robajjal rohanjon neki bárminek, ami megállítja és roncshalmazzá változtatja, ami véget vet ennek a lassú, óráról-órára nyúló nyál- csorgásnak, amikor is minden erdődarabkához közeledve azon meditál, hogy ott mit csinál velem és mindeközben el kell viselnem a nevetését és a hallgatását. Tonnányi ez az idő. Amikor elhagytuk Vaidát, estefelé járt. A nap lementében már beleizzott a Tallinn felé utazók szemébe. Szinte alig láttam az utat, őt ez szemmel láthatóan nem zavarta. Az úton megélénkült a forgalom. Egyre több autó húzott el mellettünk, sajgó szemekkel néztem piros hátsó lámpáikat. Vajon egyáltalán lehetséges valaha is segítségért kiáltani? Vajon nem vész-e bele mindig a zajba, a sebességbe, a hátsó lámpák felvillanásába?-Te tudsz csendben lenni és hallgatni - szólalt meg. Az én csajom e tekin252
