Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - ÉSZT KÖLTŐK - Eva Park: Véletlen
ban kezdett haladni. - Az a szemétláda belémcsimpaszkodott, belefújt a sípjába, csapatostul körbefogtak, és aztán adj neki. Azon a nyavalyáson nem volt egyenruha, nem nagyon fogtam fel, kik ezek, és honnan, csak mentem haza a suliból. Ezek meg a nyakamba akarták varrni a franc tudja miféle baromságot. Valami gyerekbalhét. A kékszemű taknyosok lázadását! Nekem! De a képükbe röhögtem, és még ezért is kaptam a pofámra. Én annyi gennyes és szemét dolgot megtapasztaltam, hogy te, aranyom, ha mindet elmondanám, már a puszta félelemtől hanyatt rogynál, de ekkora szemétséget először tapasztaltam. Én és te, picinyem, észtek vagyunk, ezek ezt számomra nagyon is világossá tették. Felnyüszített a nevetéstől. Soha nem hallottam még ilyen dühödt nevetést. Az örömnek és a vidámságnak ez a megnyilvánulása az ő szájában a megvetés kifejeződésévé vált minden és mindenki iránt. Vélhetően a gyerekkora poklából tört elő. Mindenféle rémtörténet villant át az agyamon. Nem féltem többé. Ráfordult a régi országút elágazására, ami az erdőben kanyarogva később újra visszaért a főútra. Az autó lassan legördült az útpadkára, majd megállt. Hirtelen nagyon nagy lett a csend, hallani lehetett a rovarok zúgását és távolabb egy gép hangát. Egy traktor dolgozott a földeken. Az én oldalamon sűrű bozótos zöldellt erőteljesen, ágai az autót súrolták. A kezem az ajtókilincsen tartottam, azon töprengtem, mitévő legyek. Ha kiugróm, a felőlem eső útrézsűn elkap. A fülke olyan széles volt, hogy ülve nem ért el a kezével hozzám. A műanyag virágok, amik az út folyamán az ablak felőli oldalon mindvégig ott rezegtek egy kis csészében, most mozdulatlanul álltak. Egyre nehezebb volt ezt a csendet elviselni. Félig fekvő helyzetben kinyújtózkodott, megvakarta a mellét, majd a hónalját. Két óra volt, és még csak félúton járunk. Arra gondoltam, milyen sok időt elvesztegettem, majd a komor télutó jutott eszembe, amikor gyűlöltem a szerelmemet, a csapdahelyzetet, amibe azon keresztüljutottam. Valamennyi nagy álmom szétfolyt a homokban és minden nappal egyre kevesebbé és üresebbé zsugorodtam, az élettől egyre több hitelt kaptam.- Átkozottul hosszú út van mögöttem - szólalt meg, és felé pillantva észrevettem, hogy le van hunyva a szeme. - Pihenek egy keveset. A főútig sokat kellett volna futnom. Ahogy így elnéztem, látszott rajta, hogy nem álmos. Várt.- Honnan jössz? - kérdezte, és amikor nem válaszoltam, kinyitotta a szemét. - Hadd hallom - mondta gonoszán. - Nyisd már ki a szád.-A rokonaimtól jövök Otapááről, és estére otthon kell lennem a gyereknél. Egyik buszra sem kaptam jegyet, még az iránytaxira sem. Nem mondtam el neki, hogy régen, amikor egyáltalán nem volt pénzem, mindenhová stoppal utaztam. Néha kettesben, néha hármasban, olykor egyedül. Azután, hogy egy tejszállító autó sofőrje az egyik ismerősömet bevitte az erdőbe és megerőszakolta, ezek az utazások csaknem abbamaradtak. A pocakos, középkorú kisöreg olyan bizalomgerjesztőnek és kiegyensúlyozottnak látszott, hogy iskolatársnőm még az erdő felé kanyarodva sem fogta fel, miről is van szó. Élmesélte, hogy utána még napokon át hányt, akkor is, amikor mesélte, felállt és ingatag léptekkel a klotyó felé indult.- Hazudsz. Tuti, hogy nem a nénikédtől jössz, ezt a vak is látja. Kinél 251
