Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé
Én azért óvakodnék az ilyen kategorikus kijelentésektől. Az Undor főhőse elénk tárja a létezés kegyelmi állapotát a transzcendens célokért folytatott küzdelemben, önmagunk állandó hatványozásával, egyéniségünk sokoldalú kibontakoztatásával az alkotásban. - Kedves vagy, hogy véded a francia írót tőlünk. Lovagias gesztus, de nem haragszunk, ha bevallód: te is jobban szereted Dosztojevszkijt... - Hát igen... Az Ördögökből nyilvánvaló, hogy tisztában van azzal, mi az, hogy kommunizmus. Aki egyenlőséget akar, az előbb uniformizál, aztán legyilkolja azt, aki kilóg a sorból... Még a fasizmus sem ennyire veszélyes, mert legalább nem próbálja érdemnek, legfeljebb szükséges rossznak feltüntetni az ölést. Ám - ahogy Dosztojevszkij is érzékelteti az Ördögök-ben, a marxizmus bármely vállfajban is bár, de magából a gyilkolásból farag erényt, megtanítja az embereknek, hogy az eszme fontosabb, mint az ember. Dosztojevszkij egész életművében azt járja körül: igenis, egyetlen ember fontosabb minden eszménél... Előttünk fájdalmasan magasztosult szenvedésként bukkan elő a kép. A mély völgyből a helyenként feltünedező sziklaormok ponttá sűrűsödő csúcsa, a táj kihagyása pihentető lépcsőfok a szem számára... SZÉP TÁJ - s már harapnám is le a nyelvem, a kavargó gondolatok úgysem testesülhetnek mondatokká... „Zseniális megállapítás.” - Bocsáss meg. - Nincs mit megbocsáj- tanom, egyszerűen ne mondd, mert valóban semmitmondó... Vadrezer- vátumszerű, elhagyott helyiség... - Goethe Toilette - jegyzi meg szellemeskedve Alajos a nyitottajtó deszkabudi láttán. Valóban. Goethe-menedék- házat fedeztünk fel. Illendőségből megcsodáltuk a mester dekoratív trófeáit, de meglógunk az előadásról...- Kár lett volna busszal mennünk Ilmenauba, bár a láb, a szegény láb biztosan sokat szenved... Aki azt az alternatívát választotta, hogy beült a bérelt buszba a tanárokkal és a Betreuerekkel együtt, az nem látja e csodákat, de már bizton a helyszínen pihen... Az ég felé meredő fallikus jel közelebbről világítótorony, lerogyok túlfűtött szexuális fantáziám elől élő bizonyítéka elé... körös-körül ívópadok... Kihozatunk fejenként öt üveg sört. Christiane, Pascal és a hosszúhajú babaarcú démon, Ariane ül előttem. - Végre szabadon - lihegi André, mókásan végigsimítja Ariane selyemhaját, mintegy végzetszerűen kísérti meg Jordanka habfehér mutatóujja, amelyet az ideges aszkéta sokkal kevesebb megadással követ, mint amit mesterségesen felcsihol magában. Kókadozunk. Minden szövegünk a sörbe és a fáradságba fullad. Nedves szavak... Christiane mélyet sóhajt Albert nevének említésekor, barátom egy tagbaszakadt, gigászi keblű, vastag érzékiarcú lány, a finn Brünnhilde kezét szorongatja. Christianne igazán nem merev, de az utolsó nap szertartását komolyan veszi. Magával hagyjuk rezignáltságával. A kurzus már nem játszik egységes társaságosdit csoportonként sem, kivéve a megrögzött magányosokat, mondjuk Susyt, Eyát, Mariát, akiknek derékhada busszal zötyögött Ilmenauba... A fallikus jel sóváran ostromolja a kékbegunyorosodott égboltot - hiába, úgyis minden hiába... Milyen jó lenne, ha jövőre találkozhatnánk Magyarországon, vagy itt... - Hogyhogy itt? - Jelentkeznénk a következő évi kurzusra is, az már Halléban lesz... - Egyelőre elegem volt a tanfolyamokból. - Én meg hiába 25
