Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 1. szám - Pósa Zoltán: Finálé

tanította meg neki együttlétük órái alatt. Christiane feltűnésére aktívan reagált, az ominózus, mindent tisztázó beszélgetés után közvetlenül elfogadta André szocialista háremhölgyének szerepét. Azóta André panaszkodik, dühöng, de Jordanka kemény diónak bizonyul, csak az utolsó napokban hajlandó rátérni a teljes szexualitás mezó'ire, s ezzel Andrét másfél heti teljes monogámiára kényszerítette. A francia fiú minden reggel elhatározta, hogy most már innen is tovaszáll, magyarán: új nőt keres magának, de a fekete korái első' ragyogására-mosolyára csatlakozik az immár boldog leánykához, aki az ujj ára húzta kedvenc gyűrűjét, randevúkat beszélt meg vele, pontosságra kényszeríti. Teljesen megzavarta, sőt, összekuszálta André Kier- kegaard-mozarti érzéki zsenialitásának dón giovannis ritmusát... Beleszeretett, s közben Jordanka néha-néha a kezemet szorongatja, macskás érzékiséggel simogat-fogdos, ahol ér, meg-megcsókol, immár előtted is: SÖRÖS- HORDÓ, ZOLTÁN... - Ha nem lenne ez az általános búcsúhangulat, rászólnék - súgod - de hagyjad, nem érdekes, biztos jól esik a lelkednek.

A hegybe éles sávot váj a fák mezején kihagyott csík, nem is blau, lila vagyok. Szorosan mellém bújsz, ha elfáradunk az összeölelkezésben, kézen- fogjuk egymást. - Te biztosan jobban ismered nálunk a nagy orosz realista regényt. - A lukácsisták, a nagy magyar árnyaltan dogmatikus marxista esztéta - Tudom, kicsoda Georg Lukacs - szorítod meg a kezemet, - Lev Tolsztojt ítélik meg a realizmus non plus ultrájaként.- Szerintem az extenzív totalitás a műalkotásoknak nem egyedüli értékmércéje, vagyis nem ítélhetjük meg egyedül annak alapján, hogy milyen mértékben tükrözi az adott kor társadalmi viszonyait - indul mechanikusan a beszéló'gépezetem, csak tudatom peremével érzékelem, hogy Janick szerényen közbeveti: ő az Anna Kareninát olvasta. Fáradtan mozognak ajkaim, nedvesen csücsörítenek, az állkapcám fáj a sok dumától, rosszul fogalmazok: - az igazi értékmérce, hogy mennyit ó'riz meg az önmagát definiáló ember lelki kincseiből, belső világából az adott mű... vagy az, hogy az író HOGYAN csinálja, lehet, hogy a MIT egyáltalán nem számít... esetleg fordítva: csak a tárgykör számít, a stílus semmi... Le stile, c’ est l’homme, ahogy Buffon mondja, talán mégis... eh, mindkettő számít, sőt, az is lehet, hogy hiába sznoboskodunk, csak az olvasó az alfa és az omega... - Lehet, hogy igazad van, de kit érzel mégis a csúcson? Dosztojevszkijt, s talán a Bűn és bűnhődéssel. Ez a regény az önmagát állandóan analizáló ember egyik téveszméjének kudarcát ábrázolja, az álzsenikultusz bukásregénye. Az autista elmélet szerint a kiemelkedő tehetség joggal sodorja el az útjában álló tehetségtelen, kisszerű embert, akár a szürke egér életének árán is, kiirthatja a szennyembert az emberiség tehetségesebb, életképesebb egyedeinek fennmaradása érdekében. De nevezhető-e humanistának az a gesztus, amely az emberiségnek egy ember, egy lehetőség - ha az adott esetben egy vérszopó, vén uzsorás - halálával tesz jót? Nem többet ér a legocsmányabb alak is az élettelen fogalomnál: emberiség? A zseninek sincs joga megölni embertársát, ha úgy tetszik, egy másik zseni kibontakozási lehetőségeinek csíráit. Sőt, elnyomni sincs joga a másikat, nem véletlen, hogy Sartre az orosz regényt, s elsősorban a Bűn és bűnhődést tartja az általa elképzelt regényideál elődjének. - S az előd különb az utódnál - nevet Janick. - En, mint francia, dupla joggal mondhatom: Sartre meg sem közelíti írói nagyságban Dosztojevszkijt.

24