Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története

Másfelől viszont ugyanebben az időszakban a külföldre „telepedett” észt irodalom az emigránsok idősebb és fiatalabb nemzedéke [Suits, Under, Visna- puu, Gailit, Kivikas, Ristikivi, Kangro, Arno Vihalemm (1911-1990), Raimond Kolk (1924-1992), Kalju Lepik (1920), Ilmar Laaban (1921)] és mások jóvoltából sokszínű és értékes irodalom keletkezett. Az emigrációban 1990-ig 780 eredeti észt mű látott napvilágot, 270 regény, közel 200 verseskötet, 70 novella-gyűjtemény, 155 memoárkötet, 50 kötet gyermek- és ifjúsági irodalom, valamint 40 kötetnyi irodalomtörténet és esszé. Több emigráns irodalmi folyóirat is megjelent, ezek közül az 1950-től megjelenő Tulimuld és az 1957-ben indított Mana tett szert komoly ismertségre. Az már más kérdés, hogy a valóban gazdag emigráns irodalom mennyiben és mikortól vált ismét a hazai irodalom szerves részévé, ezt a folyamatot ugyanis lassan tették lehetővé a politikai körülmények a hatvanas évek elejétől, és csupán a nyolcvanas évek derekától kezdett nagyobb lendületet venni. Az ötvenes évek második felétől valamelyest egyhült az otthon maradottakra nehezedő nyomás. Többségük szinte azonnal élt a kínálkozó lehetőséggel, igyekezett fokról-fokra tágítani azok határait. A líra lassan megszabadult korábbi sallangjaitól, letisztult, kifejezés- módja árnyaltabbá, élményszerűbbé vált. Ismét nagyobb szerephez jutott a költői egyéniség. Ez a folyamat természetszerűen bizonyos polarizációval, egyes irányzatok érzékelhető elkülönülésével járt. Alapjában szatirikus hangvételű volt Unó Laht (1922) költészete, és a szovjet korszak által favorizált, ám költőként, dráma- és prózaíróként egyaránt vitathatatlan tehetségű Juhan Smuul (1922-1970) munkásságának egésze. Ezekben az esztendőkben bontakozott ki Jaan Kross (1920) - napjaink egyik legjobb és világszerte legismertebb észt prózaírójának - humanista elveket valló, intellektuális lírája. Az olyan, korábban háttérbe szorult témák, mint a szerelem, vagy a tájélményben kifejezésre jutó patriotizmus főként Debora Vaarandi (1926) és Ellen Niit (1928) verseiben kaptak emelkedett hangvételű megfogalmazást. Az ötvenes évek végén publikálni kezdtek azok a jelentős, jobbára immár az idősebb nemzedékhez tartozó költők is - Betti Alver (1906-1989), Kersti Merilaas (1913-1986), August Sang (1914-1969) -, akik az eddigiekben hallgatással reagáltak a bekövetkezett eseményekre. Új kiadások révén ismét bekapcsolódott az észt irodalom áramába az emigránsok idősebb, már klasszikusnak számító nemzedéke. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az ötvenes évek második felének új utakat és kifejezésformákat kereső észt lírája az évtized fordulójára színessé és változatossá vált, s számos jelentős költőegyéniséget sorakoztatott fel, akiknek a munkássága napjainkban is az észt költészet java terméséhez tartozik. A prózairodalom nehezebben eszmélt fel korábbi gúzsbakötött- ségéből. Itt az igazi változást a hatvanas évek derekán szinte egyszerre fellépő nemzedék hozta. Nemzedékké nem csupán életkoruk - mindannyian a harmincas évek második felének, illetve a negyvenes évek elejének szülöttei -, hanem szemléletbeli hasonlóságuk és írói attitűdjük tette őket. Alapjában etikus beállítottságúak, észrevették a korabeli társadalom óriási ellentmondásait, a szavak és tettek közötti különbséget, fogékonyak voltak az élet legapróbb, embert érintő mozzanataira, véleményüknek felelősségük tudatában, a korabeli lehetőségeket egyre inkább túlfeszítő szókimondással, olykor kifejezetten provokáló pimaszsággal adtak hangot. Arvo Válton (1935) líraisággal elegy groteszk munkássága főként a novellát, Mati Unté (1944),

234