Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története
1912) c. drámája, valamint a Háziszellem (Pisuhänd, 1913) c. vígjátéka. Vilde pszichológiai realizmusa A hegyfalvi tejesember (Máeküla piimamees, 1916) c. regényében ér el a csúcspontjára. Ebben a művében korábbi írói erényei mellett - pergő' cselekmény, kitűnő környezetfestés, ironikus ábrázolásmód - már elsősorban hősei belső világára, cselekedeteik motiváltságára, az önállósulni vágyó női lélek bonyolultságára helyezi a hangsúlyt. A hegyfalvi tejesemberrel az észt regény első ízben jut el európai magaslatokig, aligha véletlen, hogy ez vált az észt irodalom egyik legtöbbet fordított művévé. A 20. század első két évtizede egyébként is az irodalmi megújulás kora. Ebben a polgárság - immár a városi polgárság - megerősödése mellett óriási szerepet játszott az 1905-ös forradalomnak a tömegeket - elsősorban az iljúságot - radikalizáló hatása is. Észtországban a forradalom idején a szociális igazságtalanságokon túlmenően a nemzeti elégedetlenség szította leginkább a forradalom tüzét, amit a forradalom leverését követő terror sem volt képes elfojtani. Ez volt az az időszak, amikorra az észt nép egésze már kulturális értelemben is rendelkezett az önálló nemzetté válás kritériumaival. A városokban rohamosan nőtt és túlsúlyba került az észt nyelvű lakosság, kialakult a zenei, képzőművészeti és színházi élet. Monumentális, részben közadakozásból épült színházi épületekben kezdték meg működésüket az első hivatásos színházak, a Vanemuine Tartuban 1906-ban, az Estonia Tallinnban 1913-ban, az Endla Pärnuban 1912-ben. 1906-ban rendezték Tartuban az első észt képzőművészeti kiállítást, 1909-ben pedig megnyitották az Észt Nép Múzeumát, amelyben az észt anyagi kultúra értékeit gyűjtötték össze. A fiatal, pályakezdő írók, költők mozgalmat alakítva az észt irodalom megújítását sürgették, a provinciális elemek eltüntetésével szinkronba akarták hozni a korabeli irodalom egészét az európai eszmeáramlatokkal. Elsőként Gustav Suits Az élet tüze (Elu túli, 1905) c. kötetével debütáló költő fogalmazta meg az Ifjú-Észtország irodalmi mozgalom jelszavát: .Hegyünk észtek, de váljunk európaivá is!” Az 1905 és 1917 között működő mozgalom résztvevői, szimpatizánsai közül került ki a 20. századi észt klasszikus irodalom - s részben a képzőművészet - képviselőinek jelentős hányada. Az alapvetően szimbolita Suits mellett Friedebert Tuglas (1886-1971) volt a mozgalom másik vezéregyénisége, aki impresszionista prózájával és fantasztikus novelláival vált az észt prózai stílus egyik megújítójává. Az ifjú észtek nem csupán a korabeli európai művészeti irányzatokat honosították meg a hazai irodalomban, hanem teoretikusan is a nyelvi kifejezőeszközök gazdagítására törekedtek, valóságos nyelvi forradalmat valósítottak meg. A nyelvújítás vezére Johannes Aavik (1880-1973) volt: csupán az általa alkotott tőszavakból több mint harminc került be az irodalmi nyelv alapszókincsébe, és esztétikai célzatú morfológiai és mondattani javaslataiból is sokat befogadott az irodalmi nyelv. A korszak legmarkánsabb lírikusa kétségtelenül Suits, aki a forradalom leverését követő másfél évtizedben sötét tónusú, szimbolista lírájában szinte szeizmográfként jelezte a korabeli értelmiség kiábrándultságát és útkeresését. Kritikusi és esszéírói munkássága, ami majd a polgári köztársaság időszakában egyetemi tanársága alatt bontakozik ki igazán, szinte az észt irodalom egészére kiterjed, s Tuglas hasonló tevékenységével karöltve - mondhatni napjainkig - meghatározza az észt irodalom értékrendjét. A század első két évtizede a drámairodalom terén is meghatározó időszak. Vilde immár említett 231
