Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története

drámai alkotásai mellett August Kitzberg (1855-1927) színművei: a Szelek forgatagában (Tuulte pöörises, 1905), az Ordasok (Libahunt, 1912), valamint a Távoli Isten (Kauka Jumal, 1915) alapozzák meg a 20. századi drámairodaimat. Nem kötődött szorosan az Ifjú Észtország mozgalomhoz Anton Tammsaare (1878-1940) sem, korabeli impresszionista kisregényei, a Hosszú léptek (Pikad sammud, 1908), A határon túl (Üle piiri, 1910), az Árnyalatok (Var- jundid, 1917) alapján azonban őt is mindenképpen az észt prózai stílus megújítójaként tarthatjuk számon. Az elsó' világháború véres négy esztendeje mély nyomokat hagyott az észt irodalomban. Ennek egyik alapvető' dokumentuma Tuglas: Végzet (Saatus, 1917) c. novelláskötete, amelyben az író a sorsszerűséget, a parancsteljesítés örök kényszerét szimbolikusan, filozófiailag általánosítva ábrázolja, de ugyancsak a világégés reakciójaként jelentkeztek más európai irodalmakhoz hasonlóan az észtben is a különféle izmusok, legerőteljesebben az expresszionizmus. Ezt az időszakot a Siuru csoportosulás alkotói uralják. Tuglason kívül javarészt fiatal, pályakezdő költők, Marie Under (1883-1980), Henrik Visnapuu (1890-1951), Johannes Semper (1892-1970), Johannes Barbarus (1890-1946) tartoznak közéjük, akik a következő évek, évtizedek meghatározó egyéniségeivé válnak majd. Sok közös vonást - az apolitikusságon, az egyén jogainak és autonómiájának hangoztatásán túl - nehéz volna bennük fölfedezni, hiszen mindegyikük már első kötetében megtalálta önálló arculatát és a saját útját járta. Ä csoportosulás tagjai, mindenekelőtt Under és Visnapuu főként a szerelmi lírában hoztak valami egész újat, merészet, meghökkentőt. Egyik fő összetartó erejük, a már említett apolitikusság nem maradhatott fenn sokáig, hiszen a társadalomban bekövetkező rohamos változások - az észt függetlenség deklarálása, a szabadságharc, majd a konszolidáció - előbb-utóbb valamennyiöket állásfoglalásra késztette. Tevékenységüket a húszas évek elején a Tarapita-mozgalomban folytatták az azonos nevű folyóirat köré csoportosulva, s ekkor már határozottan kinyilvánították, hogy igenis hatni kívánnak a társadalmi viszonyokra és a kultúrpolitikára. Nézeteik a hagyományos baloldali felfogáshoz álltak közel, kiváltképp a társadalmi egyenlőtlenségek és az erőszak ellen emeltek szót. A különböző írói csoportosulásokat és az ezektől távol maradó alkotókat egyesítette az írói érdekvédelmet és autonómiát messzemenően szem előtt tartó Észt írószövetség (Eesti Kirjanike Liit) 1922 őszén. Ez 1923 tavaszától Looming címmel folyóiratot is kiadott, ami mindmáig a legrangosabb észt irodalmi orgánum. A húszas évek közepétől a társadalmi tematika háttérbe szorult, a líra határai kitágultak, személyesebbé váltak. Mind nagyobb teret nyert a létkérdések filozófiai megközelítése. Under lírájában egyre erőteljesebben érvényesült a nép- költészet és a Biblia inspiráló hatása, remek balladákat írt, Visnapuué hazafias, Barbarusé és Semperé pedig kifejezetten baloldali, hazafias színezetet kapott. A kor legkiemelkedőbb prózaírója az impresszionista kisregényei kapcsán már említett Anton Tammsaare. 1922-ben megjelentetett realista kisregénye, Az erdőárki gazda (Kőrboja peremees) egyúttal pszichológiai remeklés is. A regény más-más társadalmi közegbe beágyazódott női és férfi főszereplőjének tragikusan végződő szerelmével az író azt példázza, hogy bizonyos pszichikai határok átlépése után - hiába az akarat és a jószándék - már nincs visszaút. Tammsaare fő műve az 1926 és 1933 között kiadott Igazság és jog (Tődé ja őigus) c. ötkötetes regényeposz. Az emberi élet teljességének bemu232