Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története
nemzeti ébredés korabeli irodalmi betetőzésének. A nagy nemzedék távozásával szinte egyidejűleg a nemzeti irodalom további kiteljesedésének gátjává váltak a politikai-társadalmi viszonyokban bekövetkezett kedvezőtlen változások is. III. Sándor cár trónralépését követően az egész birodalomban, így Észtországban is erős oroszosítási hullám vette kezdetét: az elemi iskolákban kötelezővé tették az orosz nyelvű oktatást, sőt még az addig német nyelvű tartui egyetemen is, és a közigazgatásban is kizárólagossá vált az orosz nyelv használata. Az irodalom nehezen talált magára a megváltozott helyzetben, kétségbeesetten kapaszkodott a nemzeti ébredés korának örökségébe, ami az esetek többségében epigonizmusba torkollott. Természetesen mindez csak az irodalom egészéről mondható el, hiszen akadtak egyes kiemelkedő alkotók, akiknek sikerült ekkortájt is maradandót alkotni. Közéjük tartozott például Eduard Bornhöhe (1862-1923), akit A bosszúálló (Tasuja, 1880), valamint a Villu küzdelmei (Villu voitlused, 1890) c. műveivel joggal tekinthetünk az észt romantikus történelmi regény atyjának, vagy Jaan Bergmann (1856-1916), aki a történelmi ballada műfajában hozott létre értékes műveket. A romantika kora azonban letűnőben volt, s az új szemléletet hozó realista irodalom igen lassan, csupán a századfordulóra bontakozott ki. Ennek az átmeneti időszaknak az egyik legérdekesebb, legellentmondásosabb, ám rendkívüli tehetséggel megáldott egyedi alakja Juhan Liiv (1864-1913). Újságírónak indult, s 1902-ben önéletrajzi ihletésű, falusi tárgyú kisregényével, Az árnyék (Vari) cíművel aratott sikert. A mű realisztikus falusi figuráival, környezetfestésével és nemzeti szimbolikájával - nevezetesen az évszázados, súlyos ellentmondásokkal terhelt észt-német együttélésnek a jövőt is beárnyékoló vetületeivel - tűnt ki a kortársi prózai művek közül. Ezt követően Liiv elméje elborult, az író a falu szegénye szerencsétlen életét élte, s csupán egy évtized múltán derült ki, hogy mindeközben remek, szokatlanul szűkszavú, megdöbbentően tragikus hangvételű, az észt irodalomban senkihez sem fogható, hölderlini mélységű verseket írt, amelyek a hazaszeretetnek, a döbbenetes magánynak, a természettel való teljes azonosulásnak adtak hangot, s melyek alapján Koidula mellett joggal tartják őt a 19. sz.-i észt líra legnagyobb alakjának. A prózában a századfordulóra a naturalisztikus realizmus tört utat magának. Legjelentősebb képviselője, Eduard Vilde (1865-1933) újságíróként kezdte pályáját, hosszú ideig Nyugat-Európában, Németországban és Koppenhágában élt, itt ismerkedett meg alaposabban Zola, Flaubert, Hauptmann műveivel és a korabeli színházi élettel. Hazájában először a szórakoztató irodalom jeles képviselőjeként szerzett írói hírnevet, olvasmányos, humoros írások szerzőiéként. A század kilencvenes éveiben érdeklődése a társadalmi visszásságok, a szociális ellentétek felé fordult, amelyeket több regényében erős kritikai éllel ábrázolt. Századunk első éveiben történelmi regénytrilógiát publikál, amelyben az 1858-as paraszti megmozdulásokat és azok következményeit mutatta be történelmi hitelességgel, a nagyepika egész írói kelléktárát felhasználva. A trilógia legsikeresebb darabjában, A mahtrai háborúban (Mahtra soda, 1902) a szereplők kitűnő egyéni ábrázolásán túl remekül írja le az egyéni arculatukat elvesztett emberekből álló tömeg kiszámíthatatlan, öntörvényű viselkedését. A pszichológia Vilde későbbi műveiben is mind nagyobb szerephez jut. Ezt példázza korabeli novellisztikája, s két, remekbe szabott figurákkal teli színműve, A megfoghatatlan csoda (Tabamatu ime, 230
