Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Fehérvári Győző: Az észt irodalom története
prózai mondákat, és a már eddig ismert, valamint az általa gyűjtött különféle verses népköltészeti alkotásokat a legősibb észt népköltészeti forma, a regivers mintáját követve kell egységes egésszé ötvözni. A trochaikus lejtésű, többnyire nyolc szótagos, alliterációkban bővelkedő', gondolatpárhuzamokra épülő regivers a kalevalai versmérték észt megfelelője, a két nép egykori együttélésének öröksége. Kreutzwald, aki kitűnően ismerte és saját verseiben is alkalmazta a regiverses formát, ily módon a prózai mondákat is versbe öltöztette. 1853-ban készült el a 12 énekből álló ún. Ős-Kalevipoeg (Alg-Kalevipoeg), ám ez a szerzője szerint is még kiegészítésre szorult. Kreutzwaldnak is, akárcsak Lönnrotnak a Kalevala esetében a legnagyobb gondot a kor megkövetelte népköltészeti hitelesség és saját költői elképzelésének az összeegyeztetése okozta, így a tudós és költő állandó konfliktusa kísérte végig az eposz megalkotásának folyamatát. Végül 1857-re készült el a 20 énekből és 19 047 verssorból álló eposz, ami cenruzális okok miatt tudományos munkaként német tükörfordítással ellátva füzetekben jelent meg 1857 és 1861 között. Jelentősége két okból is szinte felbecsülhetetlen az észt kultúra szempontjából. Egyfelől felkeltette a külföldi tudományos körök figyelmét az észt irodalom iránt, másfelől az észt irodalom és a társművészetek - zene, képzőművészet - ihletűjévé, mindmáig kimeríthetetlen ősforrásává vált. Kreutzwald saját verseinek gyűjteménye Az észt dalos dalai (Viru lauliku laulud) címmel 1865-ben jelent meg. Jellegzetes témái az otthon, a haza, a természet, a szerelem, műfajukat tekintve pedig lírai versek és balladák, amelyek példaadóvá váltak a következő költőgenerációk számára. A Kalevipoeg mellett igazán maradandó, s az észt próza további fejlődésére meghatározó jelentőségű művének azonban - az egészében csak 1886-ban kiadott - Az észt nép hajdani meséi (Eesti rahwa ennemuistsed jutud) című, átdolgozott népmeséket tartalmazó gyűjteménye bizonyult, melynek jelentősége a Grimm-testvérek vagy Andersen munkásságához mérhető. A korszak másik kiemelkedő alkotója Lydia Koidula volt. Jannsen lányaként szinte beleszületett a korabeli irodalmi életbe, a család lakása a tartui években az első észt irodalmi szalonként működött, Koidula ily módon kapcsolatban állt az észt szellemi elit szinte valamennyi képviselőjével. Munkássága ösztönzően hatott mind a próza, mind a dráma, mind a líra műfajára. A prózában és a drámában eleinte az átdolgozások terén jeleskedett - A saaremaai unokatestvér (Saaremaa onupoeg) c. egyfelvonásosának 1870. évi bemutatójától datálják az észt színház születését -, de ő írta az első észt eredeti színműveket is, amelyek többnyire vígjátékok és bohózatok, s időről-időre napjainkig előtűnnek az észt színházak repertoárjában. Mindemellett a lírában alkotott igazán maradandót. A romantika felfogásának megfelelően főként a hazafias lírát művelte igen magas, európai színvonalon. Két kötetben, majd később folyóiratokban publikált verseiben a hazai táj, az észt nép sorsa, az anyanyelv magasztalása, az egykori szabadság, majd az azt követő sok-sok évszázados elnyomás szomorú emléke és a szabadság eljövendő reménye jut magas érzelmi hőfokon kifejezésre. Munkássága későbbi periódusában - házassága révén hazájától távol, Kronstadtban élte le élete utolsó harmadát - megrázó erővel ad hangot emésztő honvágyának, szellemi és fizikai visszavágyódásának szülőföldjére, hőn szeretett Észtországába. Lírája sallangmentes, egyszerűségében magával ragadó élménylíra, versei méltán tekinthetők az észt romantika csúcspontjának, a 229
