Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: "Napszín arany", "bolondító beléndek"

kozik neki még ezenfelül! Persze annyiban igaza van Szepesi Attilának, hogy ha mindenképpen a mai világban, a kortársi Magyarországon, a kilencvenes évek politikájában kell guberálnia annak a poétának (mert így döntött), akkor szükségszerűen vigasztalan dolgokat talál. Kérdés, hogy valóban elkerülhetetlenül kellett-e így döntenie...

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a politikai szó konkrét elhangzása ellenére (a Paracelsus párrímeiből című munkában) a napi politikával kapcsolatos fintorgásnál, a hazai pártszínpad ízléstelenségeire való utalásnál jóval többet hordoz ez a fentiekben nagyjából „aktualizáló archaizálásként” leírt eljárás. A Vakszövegek focim alatt közölt három szonett például ugyancsak széles nemzetközi-európai mezőnyt tár fel a maga „hagymázos” történelmi esendőségében. Dulle Griet alakja azután bevallottan „Bruegel görbe ecsetjére” kívánkozik, a Visszhang, visszfény című alkotás pedig már a Zóhár könyvére utal. Végül a cikluszáró Falvédő mintegy jelképesen összegzi a modern szörnyűségek sokaságát, indításában a fasizmus és a kommunizmus tévútjait egyenrangúakként szembesítve: évszázadunk vak ködökbe tündedez. / Nem aranykor, szertebűzlő katyvasz ez. / Erdőt, hegyet pusztít ipar-beretvánk. / Bartók Béla bús bankóról mered ránk. / / Braunau-szülte festőlegény szónokol, / kaukázusi postarabló válaszol. / Hajbakapnak - hogy az Antikrisztusát! -, / kényük-kedvük szerint nő a hullagát.”

Az említett Paracelsus-vers mellesleg arra ad még kiváló példát, hogy mennyire egyetemessé válhat Szepesi kezén a múltbanézó' és jövóTéltó' jelenfaggatás. Nagyszabású, átfogó históriai érvény szól ki a szöveg befejezéséből. Az alábbi idézet arról győz meg, hogy igenis, még mindig lehetséges szépirodalmi szövegben katartikus érvénnyel beszélni a művész (értelmiségi) lerázhatatlan erkölcsi felelősségéről (igaz, például e sorok írója nemzedékileg már nem vállalkozhatna rá): „Elfeledi a százarcú mesét, / az ábrándok szivárvány szőttesét. / / Többé már nem nagyálmú alkimista, / csak mutatványos kókler és sipista. / / Nem érdekli: az Isten vagy a Sátán, / ki súg neki a kormos éj homályán.” Lényegében ugyanerről szól a Rimay János alakját megidéző, hasonló című vers is. Még a párrímes felépítésben sem lelhető fel eltérés, és nincs lényegi különbség az értelmiségi-irodalmári létezés sajátszerűségének feltárásában sem.

Eltérő kialakítású viszont (noha világképe tökéletesen illeszkedik az előző művekéhez) a Fekete strófák című, huszonöt négysoros, egymástól csillaggal elválasztott szakaszból mozaikszerűen összerakott költemény. Külön-külön megálló pillanatképek, rendkívül szemléletes vázlatok ezek az egységek, természetesen apokaliptikus hangulatban fogant rögzítésekről van szó. Csak egyet idézünk közülük, a leginkább emblematikusat: „Gazdátlan föld, veszett planéta, / ki fejti meg titkaidat? / Körül sivatag éjszakák, / tenger alá merült utak.”

A bevezető ciklusban jól körvonalazódó komor-reménytelen világlátás és játékos-groteszk-apokaliptikus beszédmód - ahogyan azt már fentebb jeleztük - elvileg változatlan értékhangsúlyokkal működnek tovább, szervezné a szövegeket a harmadik, az Anabázis című rész verseiben, ám itt mintha fáradtság vegyülne a megszokott módszerekhez. A mechanizálódás, a ru183