Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: "Napszín arany", "bolondító beléndek"
tinszerűség helyenként tagadhatatlanul üresjáratokhoz vagy figyelemkihagyásokhoz, röviden: kevésbé sikerült megoldásokhoz vezet. Az ötletesség és a nyelvi erő természetesen ezeken a helyeken sem vitatható, az eredmény azonban ritkán áll arányban a szándékkal az itteni anyagban. A Kálijuga-ábécé, bár a címe igazolásul szolgál, tényleg alig több szavak egyszerű felsorolásánál. Az „agóniától” „zűrzavarig” és „zsákmányig” terjedő' verbális tartomány ugyan félreérthetetlenül zavarodott korunk tüneteit szedi csokorba, verssé, lírai szöveggé mégsem áll össze. Hasonlóan céltalan a Polaroid című rögtönzés. Nemcsak szándékoltan elmosódó, hanem egyenesen fel- ismerhetetlen fotóportré(-szöveg) ez. Kit ábrázol vajon? Csak remélni tudjuk, hogy a „szájzáras jokulátor” nem maga az önironikus Szepesi akar lenni, erre persze kevés az esély, hiszen a jokulátor alakja a kötet rendszerében eddig mindig értelmiségivel, azaz végső soron költő- vagy írófélével volt egyenlő... S még csak ezután olvassuk - Cím nélkül - a következőket: „Ahogy Bosch baljós vásznain / a sorsukat csereberélők, / mind kunkorgó férgek leszünk, / egészen se holtak, se élők. / / Ráolvasás csak minden ábránd, / idézhet csábos holnapot. / Kóklermutatványok hiába, újság- s közgazda-jóslatok. ” Bármennyire termékeny általánosságban a középkor-végi szellemi felfordulásnak, a kora újkori alkimista-abrakadabrának a jelenkori terminátoros jövővíziójú és génszörnyektől hemzsegő akciófilm-közeghez meg a „pénzügykutatók” fellengzős mellébeszéléséhez történő szoros hasonlítása, az olvasóban mégis felmerül már a kétely, hogy nem túlságosan súlytalan-e valójában (a megcélzott döbbenetes szuggesztivitás helyett) ez a már-már gyanús kerekséggel és láthatóan problémátlanul, gyors kézzel odavetett párhuzam? Ráadásul a korábban megidézett vagy emlegetett Rembrandt és Bruegel után most egyszerre Hieronymus Bosch lép színre (egy másik versben madaraival együtt), akinek jelenléte a minőségi továbbépítkezés helyett immár csak mennyiségi továbblépést hozhat a kötetben. A kilencvenes évek összegzése szintén önismétlésként hat: marad e szélűzött planéta, / a Tejút szappanbuboréka / összekuszálva, elfeledve, / tenger kincsével meggy alázva...”, a Verklidal pedig, legnagyobb sajnálatunkra, egyenesen jobban megfelel saját címének, mint arra szerzője gondolhatna. „Tarka maszka mind valódi / - hangzik el benne - régi módi újra módi: / kecske, macska, sanda róka, / pocok, sakál - mind próféta.” Egészen egyszerű, az igényes esztétikai vagy irodalomkritikai nyelvhasználattól talán idegen kifejezést használva: ez egy kicsit (közelebbről: gyermekdeden) sok. Mintha esetenként odáig fokozódna Szepesi Attilánál a „gépzenei” automatizmus, hogy a gyermekverseket író énjét kellene segítségül hívnia egy-egy felnőtt versének lekerekítéséhez. Szándékosan nem úgy fogalmazunk, hogy a gyermekvers-termelés „ártott” volna Szepesi komoly ihletének, mégis: akik vagy amik „ugatnak, mekegnek, böfögnek falsul”, majd „bősz zsivajban föl-le marsolnak” idézett versében, azok bizony akár ama híres brémai muzsikusok is lehetnének... Ezzel elérkeztünk Szepesi Attila újabb költészetének talán legkritikusabb mozzanatához. Ahhoz a jelenséghez nevezetesen, hogy a túlságosan könny(ed)en pergő ritmusok, a csengő-bongó rímek és az egymást elkerülhetetlenül vonzó és sokszorozó alliterációk nagyon gyakran távolról sem állnak összhangban a mondandó általában tréfán kívülien komor, a várt világvesztést őszintén sirató tartalmával. Természetesen csalóka, sőt csalós 184
