Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: "Napszín arany", "bolondító beléndek"

Szepesi, miközben sorra hozza a jellegzetesen múltreferenciális (de áttételesen vagy akár nyíltabban is a jelent kritizáló) momentumokat, miközben egyre visszavonhatatlanabbul belevisz bennünket azok önmagában (is) kerek világába, aközben határozottan ki is marad belőle és határozottan elítéli azt: ,Kélszáz esztendő mögöttem, / csillaglátó mégse lettem: / vén habókos, / hegyessipkás asztrológus. / / Borong aki ódon regén, / fényszögeken, bölcsek kövén, / boszorkányos / szárnyon szálló bősz vajákos. / / Kezében a varázs- vessző, /próféta-kedvét növesztő; / orrán csálé / titokleső okuláré...” Egészen idáig tehát a szerző mindegyre arról beszél (mellesleg utolérhetetlen szemléletességgel jellemezve az elutasított fenomént), mi nem ő. Hogy idegen torzképet és eleven korképet rajzolhasson - amely rajz apropóját saját születésnapja adja, az, hogy meglett korú költőként akár ő is azonos lehetne éppen, az adott viszonyok között, egy ilyesféle figurával -, hangsúlyos negációt hajt végre, majd a kettőspont intenzíven figyelemkoncentráló írásjelét mint pisztolyt süti rá arra a részletesen kidolgozott, s így óhatatlanul középpontba állított tárgyra (jelen esetben alakra), akitől/amitől elhatárolódik. Mintha azt mondaná: ide figyeljetek, ide figyeljetek: ez a helytelen magatartás. S miután a felvezetés megtörtént, a folytatásban most már retorikai ritmusváltás következhet be, látványosan kerülhet az olvasó elé a negatívnak feltüntetett idegen minta: JAtok bezzeg ezer mágust, / ez is, az is Nostradamus: / dúltan habog, / mintha volna beavatott. / / Hallik mégis handabanda, / nő a zavar napról napra: / vad zsivajgás, / talmi kupec-lamentálás. / / Művi fényben művi lárma: / hitek, eszmék zsibvására / ezredvégen, / ezredvégi piactéren.”

Bár az egyéni élet igényei és szolid hívása ezen a ponton elnyomni látszanak a közösségi aktivitást, az értelmiségi funkció-elhatárolódáshoz nyitva meg az utat, egyéni szemszögből mintegy ,habókos csillaglátásnak”, „zavaros kupec-lármának” bélyegezve a politikai „zsibvásárt” (a vers minden valószínűség szerint a parlamenti csatározásoktól hangos 1992-es évből származik!), érdemes ráfeledkezni a benne rejlő „bájos” mozzanatra is. Mindössze egyik (igaz: intellektuálisabb, visszafogottabb, szimpatikusabb) váteszi attitűd kérdőjelez meg itt egy (vagy több) másfajta váteszi világ- és önmegváltó beállítottságot, amelytől (vagy amelyektől) a melldöngetés sem idegen. De hát éppen arról ismerszik meg a vérbeli vátesziség - s ez alól nem kivétel a Planéta kötetben tettenérhető gyakorlat sem -, hogy a dolog természetéből következően egyedülinek tételezi magát, kizárólagosságra törekszik... Ha pedig két vagy több vátesz találkozik, akkor - mint az riválisoknál megszokott - elkerülhetetlen köztük az összecsapás. Akárhogy is van, az úgymond „közösségben történő”, irodalmilag sajnálatosan külsődlegessé váló gondolkodásnak, a kimondottan és elsősorban erkölcsi feladatot vállaló (tehát a művészetidegenné válás rémével kacérkodó) meinentó-„költésnek” (ez gyakran óhatatlanul egy kis - vagy nagy - űühösködő űünnyögéssel jár) a Szepesi Attila által kidolgozott változata kétségtelenül az emészthetőbbek közé tartozik. Akkor sincs ez másként, ha ezen a szemléleti alapon állva olyasmi is kimondódik, leíródik, ami sem képi, esztétikai eredetiségében, sem pedig eszmei „sugallatában” nem megnyugtató: „... a költő, mint a csikkszedő, / teng-leng a világ szemetén” (Épülő romok). Szegény költő! Tengődne inkább, mondjuk, akár a saját lelki szemetén (bár annál sokkal értékesebb, hogysem ilyesmivel volna tele a bensője), garantáltan jobb dolga lenne. És annyi más lehetőség kínál182