Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: "Napszín arany", "bolondító beléndek"

újabb) Szepesi-költészet meghatározottságai közé. Mindössze Rembrandt alkotásainak sokaságában, a németalföldi mester által kialakított látványösszefüggések rendszerében kell eligazodnia és otthonosan mozognia az olvasónak, csupán a festó' életidejének viharos történeti eseményeit, továbbá egyéni sorsának megpróbáltatásait kell felidéznie - ezek a puszta név említésével nyilván azonnal végigvonulnak lelki szemei előtt -, és máris pontos tudomása van arról az aktuális vízióról, amelyet Szepesi tár elé. Mert ez a vízió hangsúlyosan és könyörtelenül jelenkori, még hogyha bevallottan, ámbár intó' célzattal!, túlrajzolt is egyben, mutatva, hogy mi minden megtörténhet életünk során, és mi az, ami félig (szomszéd országban, szomszéd kontinensen?: a mi egy és ugyanazon fóld/víz/levegó'-terünkben!) már meg is esett velünk: „Tudunk-e látni, hallani, / vak koldusok, nyálzó heréitek. / Kirabolt fold lelencei, / dadogunk, mint az elítéltek. / / Semmi sem egészen való. / A dögöket varjak emésztik. / Próféták kancsal szavaikkal / az alkonyt folyton összevérzik. ”

Míg a fenti munkában a képzó'művészeti rájátszás a szöveg mögött határozott karakterű irodalmon kívüli vonatkoztatási hátteret képzett, addig a Motetta címűben korántsem ennyire egyértelmű a zenei „megfelelés”. A témáját lenyűgöző' monotonitásban elénk táró, távolról Babits Fekete országára emlékeztető' alkotásban ugyanis, ha a motetta zenei karakterjegyeinek költészeti transzformációit keressük benne, nyoma sincs például többszólamúságnak, hogy a vallásos ihletettségről már ne is beszéljünk. Persze meglehet, éppen a mániákus ismétlődések sokfélesége, variabilitása felel meg az emlegetett zenei műfaj alapján elvárható többszólamúságnak (?): ,Fekete talpak, fekete paták. / Fekete tó tengerré feketedve. / Fekete arc fekete arc után / feketétől feketéig lobog. ” Annyi bizonyos: a kultúrtörténeti utalásokkal, korszak-rájátszásokkal (éppen a motetta is a Szepesi által újabban annyit hivatkozott korszakban, a középkor és az újkor határán: a XVI. században divatozott igazán) a mai olvasóhoz karnyújtásnyira közelhozott, annak életvilágával példázatosan rokonított távoli és zűrzavaros múlt jellemzésére szolgál a nyomasztó érzést előhívó' felsorolás. Ebben a Fauszt Doktor és Belzebub, no meg Paracelsus által fémjelzett történelmi sötétben körmöl A szerzetes is (aki nem más, mint Temesvári Pelbárt), s természetesen „mécsvilágnál, kormos cella éjszakáján” lelünk rá, miközben körülötte „ínség, kórság, hadak s rontó eszelősök, enyhülni vágyó nyavalyatörősök” kavarognak.

Aligha szükséges további részleteket bemutatni az eddig vizsgált három versből, hogy kitűnjön, milyen hatalmas nyelvi erő és hangulatteremtő képesség munkál ebben a költészetben. Szepesi Attila atmoszféra-varázsló, szavai zenei energiával bírnak, ugyanakkor nem nélkülözik a festői megjelenítő képességet sem. A költő a nyelvnek markánsan archaikus, illetve népies-szabados-hang(ulat)felszabadító regisztereihez nyúl, közben nemesen kidolgozott, veretes képekben valósággal láttatja, sőt „átéleti”, ha ez lehetséges: majdhogynem nosztalgikusan „megkívántává” a fentebb már körülhatárolt korszakot, amelyet azután - mivel az aktualizálástól sem távolodik el egy pillanatra sem - egyúttal saját maga leplez le friss imitációs bemutatásként, ál rekonstrukcióként.

Még tökéletesebben alkalmazza ezt a módszert az ötvenedik születésnapjára írott versben, az 50 címűben. A munka felütésének érdekessége, hogy

181