Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Bartha András (Borto Andrei): Pusztuló Pusztina - Félrevert csángó harangok siralmai
el Perzsojból, akkor a pusztinai asszonyok az útját elállták, s azt mondták, amíg azt nem mondod, hogy Perzsojig jövünk, addig innett nem mensz el. A bukaresti vizsgálat aztán azt végezte, hogy Perzsojhoz tartozzunk, mivel Grigorénból is elvitték a közigazgatást Eszkorcénba. A grigoréniek ugye rezesek voltak, s közülük sokan kerültek magas beosztásba, s azok hajtották, hogy Pusztina nálik maradjon. Mert a grigorénieknek sok födjük volt, sokat felhasználták a pusztinaiakat. Ők a pusztinaiakkal éltek. Együtt mentek aratni, kapálni, s most, hogy közgazdálkodás lett, bétették az ők födjeiket almával, körtével, cseresnyével. S akkor nekünk itt van ez a szép nagy mező, s gondolták, majd itt termesztenek gabonát. Ezért kellett volna nekik Pusztina.” A pusztinai nép a XX. század elejétől nemcsak a földműveléssel foglalkozik. A falu területén és környéken található kőolajmező' lényegesen megváltoztatta a nép és főleg a férfiak életvitelét. Jelenleg a férfiak 90%-a a kőolajiparban talál magának munkát. A föld megdolgozása és a kőolajkitermelésből szerzett jövedelem hozzájárul a pusztinaiak jobb megélhetéséhez, fejlesztve ezt az övezetet és csökkentve a népmozgást a városok felé. Az 1989-es romániai rendszerváltás új korszakot indított be a falu életmenetében. Ennek értelmében a csángó falvakban kulturális - úgynevezett Csángó Fesztiválokat szerveztek, amelyeken nagy szerepet kapott a csángómagyar folklór; olyan találkozók, ahol ezen falvak fiataljai és idősei tapasztalataikat, örömeiket és bánatukat, gondjaikat beszélték meg egymással és közös megoldásokat kerestek azokra. Annak ellenére, hogy Pusztina népessége ugyanazoktól a madéfalvi veszedelem elől menekülő székelyektől származnak, sokan ellenezték ezen törekvéseket, így kissé megtorpant a lelkesedés, később az említett találkozók is elmaradtak. Ez jellemző a többi moldvai csángómagyar falvakra is. Ez sok fiatalt arra ösztönzött, hogy erdélyi iskolákba menjenek és ott fejlesszék magukat, illetve magyar nyelvű tudásukat. Ezen fiatalok feladata, hogy e törekvéseket megvalósítsák. Sajnos sokuknál az anyagi helyzet is nyomott a mérlegen, ugyanis Erdélyben díjmentesen tanulhattak. A fenti eredmény a moldvai katolikus papságnak a hibája is, mert nem vállaltak közös célokat a helyi lakossággal. Ennek egy jellemző példája az 1991-ben írt pusztinai panaszkodó petíció, melyben a Jászvásári (Ia§i-i) Római Katolikus Püspökség Hivatalától, illetve Petru Gherghel püspök úrtól magyar mise engedélyezését kérték. A 200 aláírással ellátott kérvényt Grigore Duma, a püspök titkára és helyettese vette át, a kérvénynek iktatószámot nem adott, írásbeli választ ígérve a Püspöki Hivataltól, ami a mai napig még nem érkezett meg. Ellenben a „sikeres” audienciát követő napokban, maga mellé véve az illetékes főesperest, Grigore Duma megjelent a faluban a plébánián. És - a szekusokhoz hasonló módszerrel - elkezdte hívogatni a petíció aláíróit. Tudott dolog, hogy az idők folyamán a világi és egyházi hatalmasságoknak sikerült kezes bárányokká lezülleszteniök ezt a népet; azaz elgyávítani, megfélemlíteni, gyenge akaratává tenni. így történhetett meg egy olyan - enyhén szólva - felháborító eset, ami kimondottan csak a megzavart éntudatú, a frusztrált csángó-magyarság körében fordulhatott elő: többen megtagadták saját névjegyüket. Azok közül pedig, akik nem írták alá a kérvényt, többen or- dibálták, de magyarul, hogy nem kell magyar pap, nem kell magyar mise... De sokan voltak, akik bátran vállalták kézjegyüket; ugyancsak a nem-aláírók 151
