Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fábián László: létváz
** k^nél lévő, k&n éllévőség', ,A megismerés csak a gondolkodásban kézbezállón keresztül halad előre a már csak kéznéllévő hozzáférhetővé tételéig.” Szinte szórni szóra így mondja Szent Ágoston is. *** Ugyancsak Rivarol maximája in: Bliikkhu Sátori Bhante: A sintoizmus, Gondolat, 1990. ***** Paul Ricoeur mestergondolata; lényegében erre építi föl egész hermeneutikusnak tekinthető - rendszerét 16 ... a cogitóról egyébiránt Valéry jut eszembe, aki készséggel elismeri, hogy „a Cogito-nak óriási jelentősége van (vagy volt)”, de a maga poentírozó módján nyomban hozzáfűzi: „sohasem volt semmi értelme”*, ami így igen jól hangzik, ám az iménti ágostoni passzus arra enged következtetni, mintha mégis lenne, és ez egyáltalán nem mond ellent annak a Valérynak, aki szerint „a gondolkodás vég nélküli törlés”**, miszerint - úgy tetszik - Derridának életre szóló programja lehet, ámbár esetében talán meg kéne fordítanunk Valéry aforizmáját: a törlés vég nélküli gondolkodás, vagy kissé gonoszabban: törlők, tehát vagyok, de hát mindannyian másban és másban keressük létezésünk bizonyítékát, mivel legalább abban, hogy vagyunk, szeretnénk bizonyosak lenni, ha már egyszer olyannyira elbizonytalanodik köröttünk minden egyéb: Szent Ágoston az emlékezet bizonytalankodásairól értekezik, napjaink egyik kedvelt filozofémája a nyelvinflálódás, tehát ha nem is, vagy csak rosszul emlékezünk és azt még félreértelmezhető szavakba bugyoláljuk, magunk idézzük magunkra a csődtömeget, kivált, ha az írás még a beszédnél is kifogásolhatóbb (a la Rousseau, a la Saussure stb.), vagyis: millió és millió potenciális karthauzi bolyong a világban és várja, oldják végre föl ez alól a hallgatási tilalom alól: lehessen kimondani, hogy a fa-fa, a fű pedig fű, de - uram bocsá’ - akár azt is, hogy szellem, azt is, hogy cogito, mégha olykor azt is képzeljük, hogy semmi értelme, mert hiszen van mégis: értelme az emberi megnyilatkozás, amely lehetővé teszi a párbeszédet vagy éppen a közös beszélgetést, hiszen életünk nem állhat vég nélküli monológból vagy imából vagy hallgatásból, a beszéd pedig mindig valamiről való beszéd - éppen abban a nyelvi konvencióban, amelyben létrejött, sajátos formája a jelenvaló létnek, és a maga különös módján még akkor is annak, ha történetesen a nem-lét a tárgya, eszköze Heidegger Vorlaufenjának is***, törlések sora is, ha tetszik, amennyiben a gondolkodás nyelvi reflexiója (vajon csak az-e?) és ugyan mit törölne Derrida, ha fonala szakadna az emberi beszédnek?... * Paul Valéry: Füzetek. (Európa. 1997) A könyvnek egész passzusa foglalkozik filozófiával ebben az aforisztikus megközelítésben, aminek következtében sokkal inkább az esprit, bravúrjainak vagyunk tanúi, semmint a gondolkodásnak. (Például: „A filozófia meg a többi csupán a szavak sajátos használata?”) ** u. o. *** Heideggernél ez az előrefutás sajátos létmód, amely a halálra vonatkoztat. Úgy is. mint a ..legvégső lenni-tudás”-ra. 142
