Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fábián László: létváz
ki, ennek ellenére éppoly dideregte tő, mint bármilyen valóságos árnyék (számomra teljességgel érthető az ember misztikus-vallásos fény-révülete, amelyet nehéz lenne kitakarítani mégcsak kulturális örökségünkből is, az újabb megközelítésekről nem szólva, ha csak ennek a didergető árnyéknak a távoltartására gondolok****), holott - Borges fogalmazása értelmében - bizonyos fokig a saját árnyékom, amennyiben az idő anyagából vagyok mindenképpen, és máris egy fölöttébb gyanús körben-toporgást érzékelhetünk - akárha a kör sugara is pontosan ki volna mérve; a szólás szerint nem ugorhatjuk át az árnyékunkat, mitöbb, ha elvesztenénk, beláthatatlan bonyodalmak keletkeznének belőle és Peter Schlemil sorsában kéne osztoznunk, azaz: nincs más megoldás, vállaljuk ezt a terhet is: létezésünk időben-lét, teljességgel független attól annak ismerjük-e el vagy sem, ebben az értelemben az időt aktuálisan létezőnek, kell elfogadnunk, másképpen szólva: a fizikai téridő speciális dimenziójának... * Borges is titkos vigaszként kezeli az időrend tagadását és szép metafora-sorban fogalmazza meg szkepszisét: „Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó; tigris, amely széttép, ám én vagyok az a tigris; tűz, amely elemészt, ám én vagyok az a tűz. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.” (Az idő újabb cáfolata) ** Miguel Unamuno (A tragikus életérzés című könyve V. fejezetének címe) *** ez a kifejezés is Unamunótól származik (i.m. 47. oldal) **** Határ Győző, akinek ez a létváz sokat köszönhet, mivel számos gondolatával sarkallt ellentmondásra vagy csak egyszerű ellenkedésre, több helyütt foglalkozik a fény problematikájával, és van egy kultúrhistóriával túlhalmozott könyve is róla A fény Megistenülése címmel (Budapest, 1998), aminek azonban az alcíme árulkodik igazán a szerző véleményéről: „fejezetek a filozófia abszurd drámájából”, és kicsit talán arról az elszánt, sőt, kombattáns ateizmusról szintúgy, amely a szerző sajátja 14 ... ha a mitológiát, a vallást optikai csalódásnak, szebben fogalmazva: „az optikus reflexív” tévedéseinek tekintjük, mint Határ Győző több ízben bizonygatja, akkor magától értetődik, hogy a fény semmiképpen nem jöhet filozófiailag számításba, hiszen részint fizikai, részint fiziológiás jelenséggel állunk szemben: sem nem „teremtetlen” entitás, sem pedig nem szubsztancia, de Határ nem veszi észre, hogy alkalmasint a bölcselet kérdése lehet, akár abban az értelemben használva a bölcseletet, ahogyan Suhrawardi használja: Hiomat-Al-Ishraq (A Megvilágosodás Bölcsessége) a főművének címe, amelyet Határ úgy kommentál: ,Azzal a matematikai könnyedséggel, ahogyan Einstein a ’téridő’ fogalmát megalkotta - úgy alkotta meg a Suhrawardi a ’létfény’ fogalmát - részben azonosítva a létet a fényléssel, részben ’isteni jelleggel’ elválaszthatatlanná téve a kettőt”*, mivel itt óhatatlanul a filozófiai vizsgálódás homlokterébe emelheti szoros(sá tett) kapcsolatát a lét-tel, miáltal a létezőnek is sajátos aspektust kölcsönöz, noha én egyáltalán nem a fény „meg- istenüléséről” beszélek, mint ahogyan azt akár Határ, akár Suhrawardi teszi, talán nem is a létbe-látásról és mégannyira sem lét-belátásról, hanem megint a diszpozíció kérdéséről úgy is, mint Jáangolt-létről” - ahogyan Heidegger mondaná, de a hangoltságot kiemelve a privativ vagy éppen a jelenvaló-létből, ontikusabban fűzve az egzisztenciához, az egzisztencia időbeni kezdetéhez és végéhez, valahogyan olyan módon, miképpen a modern fizika teszi abban az elképesztően nagy ívben, amely a kvantumtól a kvantumig tart (de hogyan? és milyen módosulásokkal?) és amely ív - úgy tetszik - jelentős mértékben 140
