Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fábián László: létváz
FÁBIÁN LÁSZLÓ létváz 8 ... szeretném hinni a régi igazságot, miszerint „a filozófia a szabad lelkek tudománya”*, ámbár ebből leginkább azt, hogy a „szabad lelkeké” (hogy tudomány-e, döntsék el mások), és - persze - hinni azt, hogy a „szabad lélek” megengedheti magának, hogy eltekintsen olyan tukmált normáktól, amelyeket idegeneknek, a maga számára alkalmatlanoknak vél, ahogyan - teszem azt - Heidegger kitér időnként saját tiltásai elől is, képes kimondani, hogy „a létet mindenben, mintegy megvilágosodás által fedezzük föl és pillantjuk meg: fel fénylik bennünk létezése” (ahol - ugye - ez a „felfénylik” idegen testnek látszik), azaz: amit korábban metafizikai élményként tituláltam, az lényegében megfelel ennek a heidegger-i fogalmazásnak vagy éppen Brentano innere Wahrenhmung-jának, hiszen mi lenne más a metafizikai élmény, mint belső észlelés (akkor is, ha kiváltója netán a külvilág bizonyos jelensége; esetemben az őszi zsennyei rét fényviszonyai), amely belső észlelés egyazon dimenziók között megy végbe, mint amik a létezésnek is keretét adják, azok között, amelyek közt Szent Ágoston úgy vélheti, hogy „az ember - szakadék”, ami természetesen metafora (és mint olyan hivatalból üldözendő - nem lévén a hasonlat argomentum), meg nem állhatom azonban, hogy ne kérdezzek rá (magam is metaforikusán): vajon térben vagy időben, netán mindkettőben (egyszerre) „szakadék”-e, mert akkor ezek szerint Locke elegáns** fleeting extension^ (elsuhanó kiterjedés) telis tele szakadékokkal - mindenféle értelemben, noha ebből még csak az sejlik, hogy térben is, időben is (esetleg: egyszerre), ám ha arra gondolok, hogy Heidegger a Sein und Zeit harmadik, el nem készült részében levezethetni tervezte a létet az időből, és nem fordítva (nem is másként), akkor gyanúm óhatatlan az időre terelődik, vagyis: a szakadék az időben keletkezett, az ember - időbeli szakadék, és akkor kezemre játszik az etimológia, hogy ti. létével kiszakít magának a folyamból egy bizonyos saját-időt, ehhez viszonyítja az idődimenziót, ha nem egyenesen ebből építi meg, sőt, csakis a saját-időből képes az idő tagadására is, ami vagy megáll vagy nem; mindenesetre nekem Diogenész jut eszembe, aki a mozgást tagadó éleaiaknak egyetlen szót sem szólt, csupán makacsul föl-alá járkált előttük... * Özön közöny című könyvében (Tevan, 1997.119. oldal) Határ Győző Platánt idézi jelezvén, maga is igényt tart erre a szabadlelkűségre, hiszen enélkiil valamire való bölcselet elképzelhetetlen; magam nem is igen értem, hogy - például - a nagy metafizika-ellenesek hogyan nem veszik észre nyelvezetük metanyelvvé alakiüását, mitöbb: gyakorta a már létező metanyelvek metanyelvévé, és miért nem roskadnak ezután magukba? ** elegáns, mert. kikerüli a dogmává merevedés folyvást kínálkozó csapdáit, ugyanakkor valamiképpen belejátszatja a dimenziók természetét, ha szabad ezzel a metafora-gyanús kifejezéssel próbálkoznom. 135
