Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fábián László: létváz
9 ... Asóka király szerencsés volt: megtalálta azt a hét szent fát, amelyek alól pontosan földeríthette a nirvána titkait; mi a Semmivel (ezúttal nem firtatnám a nirvánához való viszonyát) kínosabb viszonyban vagyunk, horrorsze- rűbb* ez a kapcsolatunk, talán éppen amiatt, hogy nem adatott meg a hét szent fa, amelyek segítségünkre lennének; de - mint mondottam - kétféle Semmivel (nem-léttel) viaskodunk, ami már önmagában is ellentmondás, hiszen a Semmi miként érdemli ki azt a kitüntetést, hogy valaminek ma- gasztosítsuk, ha egyszer viaskodni csupán valamivel lehet? nos, erre a kérdésre nemigen tudjuk a választ, legfóllebb gyanakszunk az ész (a nyelv?) cselére, amely állandóan az egzisztálás látszatát kelti a Semmi körül, holott a Semmi nyilvánvalóan az állandósult nincs, a nem-létező', de ez még így sem pontos: nem létezett és nem létezendő', azaz: semmilyen módban, semmilyen időben nincs, idő' rá nem vonatkoztatható, ugyan mit érne - mondjuk - egy olyan nirvána, amelyben módom lenne, só't, kényszerem az idő' múlásának konstatálására, ha egyszer metafizikai horror, hogy utunk két végén a Semmi meredélye, akkor aligha vonhatjuk ki magunkat a méricskélés alól: vajon meddig tart innen oda, pontosabban: az én számomra mennyi van kimérve, ebben az esetben pedig akár létezik objektíve az idő', akár nem, rá kell eszmélnem, hogy teremtek én magamnak idó't, olyat, ami még a saját-időnél is szubjektívabb, inkább passzol a horrorhoz, és ha ezen túl is tenném magam, még mindig kísért az ekpüroszisz gondolata, hiába tolta ki a világévet Hérakleitosz 10800 esztendőre, még mindig „látom” a véget, még mindig fenyegetőnek látom a terjedelme ellenére is, nem amiatt, hogy Uramisten, mi jöhet még, hanem amiatt, hogy vég, a végesség fáj, hiszen annyit már Plotinosz is tudott az időről, hogy az „a lélek élete, a mozgás, amellyel az egyik létformából a másikba áthalad”, mi azonban kétkedünk a Semmiben mint létformában, vagyis: nekünk éppen a Semmit kéne tagadnunk, de hát képtelenek vagyunk a Semmit semmibe venni (nihili facio), kételyek között botladozunk a közönyös három dimenzióban, miközben a negyedik terheit cipeljük, és ha a bánat valóban „gyengeelméjűvé teheti az embert” - ahogyan Kierkegaard állítja**, hát nem sokat adnék az eszünkért... * a már emlegetett Kotakowski nevezi metafizikai horrornak rémíiletes szembeállásunkat a Semmivel; valljuk meg, nem éppen megnyugtatásunkra ** Kierkegaard: Félelem és reszketés (Európa, 1986. 56. oldal); azt gondolom - természetesen hogy a bánat esetenként meg egyenesen éleselméjűvé teszi az embert márcsak az által is, hogy világosan fölismeri az azt kiváltó fenyegetés erejét, természetét, olykor pedig még stratégiákat is alkot ellene 10 ... fölmerülhet a gondolat, föl kell, hogy merüljön a gondolat, vajon a Semmi, az idő' nem afféle szimulakrum-e, amilyenekkel a new age (mihez képest new? mihez képes age?) körülvenni késztet önmagunkat olyan eszközökkel, amelyeket néhány évtizede még a science fiction világába taszi- gáltunk, modern Verne-k túltengő' képzeletét sejtettük mögöttük, mára azonban - parányi szellemi, kicsivel több technikai befektetéssel - bárki varázsolhat magának múltat és jövó't, de még olyan jelent is, amelyben éppen ezeket 136
