Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: "Alapjában véve tehernek érzem a költészetet"

nyelvhasználatban, hanem az alkotók nyelvében is mindegyre kiütközik. így elsó' feladatomnak tartottam, hogy a nyelvet vallatóra fogjam, jószerével megharcoljam saját harcomat a verssel. Ennek nyomai érhetők tetten elsó' kötetemnek (Szíves szívtelen) Harc a verssel ciklusában. Ebben a vers méregpoharáról is szó esik, sót - ami ugyancsak gyakran előforduló esetnek számított - hogy „holtan fordult ki / az utolsó szó” a toliam alól. Ily módon sok versemet kellett később „halva születettnek” nyilvánítanom. Ez a harc azóta is tart, s egyre kérlelhetetlenebb formában zajlik. Évek múltával egyre nagyobb igényeket támaszt az ember magával szemben, s így van ez a verssel is. A ritkán megszólaló költők közé tartozom, a verset nem lehet erőltetni. Ha nem jön, hát pihentetni kell. Ebben az is közrejátszik, hogy a költő szava a XX. század végén pusztába kiáltó szónak számít. A közélet nem rájuk figyel, a közéletiség pedig nem számít költői témának manapság. Aköltők elvonulnak saját „elefántcsonttomyukba”, becsukják az összes ablakot, s csak nagyritkán tárják ki újra.

Néhány verse arról tanúskodik, hogy kacérkodik-e vizuális költészettel is. Játék ez csupán, próbálkozás, hogy merre vezet a további út, vagy már az út egy részletei

A vizuális költészettel való ismerkedésem időszaka még a középiskolás évekre, a hetvenes évekre esett. Szúnyogh Sándor 1975-ben megjelent Halicánumi üzenet című kötetében már található egy ciklusravaló olyan vers, amelyeket ő a „versen túli” tartományba utalt. A szlovén kortárs irodalomban (pl. Zagoricnik és az OHO csoport) és vele szinte egyidőben a vajdasági Új Symposionban is (Szombathy Bálint), valóságos kultusza alakult ki a vizuális kísérletezéseknek. A programokat legtöbb esetben egyetlen frappáns meghatározás helyettesítette: így szignalista költészetről, konkrét versről és vizuális költészetről is beszéltek. Természetesen én sem tudtam kivonni magamat a hatások alól, bár a hangok és a betűk megformálásából eredő „többletet”, a tipológiai megoldások „versként” való feltüntetését abszolút öncélú és komolytalan dolognak tartottam. Másfajta elbírálás alá eshet azonban az olyan képvers, mely a tömörítést „képi úton” oldja meg. Az egyik legjobbnak tartott versemben (

Erdőtlenül) a zászló forma önként adta magát, másik (7. M.: Hajnóczy Péter) sírvers-jellege miatt sikeredett fejfa formára. A Létlelet JJemkunst” ciklusban szereplő vizuális kísérletei is jelentéstöbbletet kölcsönöznek a mondanivalónak. Ily módon nem tekinthetők „önmagukért valóknak”. Gyakran halljuk: az irodalom hagyományos, a nyomtatott könyvek általi terjesztése, megjelenési módja el fog tűnni. Helyébe az elektromos sajtó és az internet által felkínált módozatok és módszerek lépnek. Ez nem fog máról holnapra megvalósulni, de a technikai fejlődés effelé mutat. A jövő évezred írójának erre az eshetőségre is fel kell készülnie.

Napraforgó-papagáj címen jelent meg gyermekverskötete. Ezekben a versekben is szakít a gyermekversek rímelési, ritmikai hagyományaival. Inkább minimonológok ezek a „versgyermekek”, ahogyan Ön nevezi őket. A befogadás szempontjait mérlegelve a pedagógus Bence Lajos súgott a költőnek?

Én talán úgy fogalmaznék, hogy a poénra kihegyezett történetecskék fordulatai egy 4-5 éves gyermek észjárását, a valósággal való első találkozás „konfliktusát” is magukban hordozzák. Ezzel talán már azt is elárultam, hogy nagyobbik gyermekemtől lestem el őket. A költőként feltüntetett Virág

131