Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
ÍROTTKŐ STÚDIÓ VI 1/2 Az út a Városba meglehetősen hosszú és unalmas, főleg annak, aki megszokta már. Még egy falu esik útba, és az se különbözik a mienktől. Nagy szerencse volt, hogy találtam helyet az ablak mellett, mert a busz már a következő megállónál csaknem tele lett. Mindenütt vénasszonyok, vénemberek és falubeli gyerekek ültek. Csak az asszonyok beszéltek, de ők hangosan. Ilogy miről azt nem értettem: horvátul beszéltek. A Falu horvát nemzetiségű. Még alsós negyedikes koromban költöztünk oda a szüleimmel. Én nem tudok horvátul. Sőt, alig ismerek valakit a Faluban. Pedig már 9 éve ott élek. Az öreg nénik számomra érthetetlen beszédébe kevés magyar szó is vegyült, például: országgyűlés, nyugdíj, Tomi mosópor, diszkont áruház, meg hasonlók. A horvát párbeszédek helyett inkább a tájra fordítottam a figyelmemet. Az út mentén végeláthatatlan terjeszkedtek a szántóföldek, melyeket itt-ott megszakított pár rit- kás, apró erdőcske, amolyan erdészetileg telepített. Fák nőttek az út szélén is: egyenlő távolságra egymástól, katonásan. Pár vízcsepp vágódott az ablaküvegnek. Lassan eleredt az eső. Rövidesen már zuhogott is. A nedves üveg megtörte a fényt; a táj körvonalai gyönyörű szépen elmosódtak. Akár egy impresszionista festmény: olyan volt a látvány. A szántóföldek, a tökéletesen rendezett útszéli fák és mind e mögött a homályosan kéklő hegyek átalakultak, már talán nem is ugyanazok voltak, mint pár perccel azelőtt. A távolban, vagy talán nem is olyan távol, a mezőn egy ember magát összehúzva futott a közelben parkoló kocsija felé. A busz ablakából reklámtáblát pillantottam meg: az egyik jégkrém élvezetének megismételhetetlenségét hirdette. A képen női ajkak harapták a szóban forgó édességet. Az óriásposzter egyik sarka leázott, vadul tépte a szél. Egy madár' felszállt, körözött egyet a levegőben, majd ahonnan felröppent, oda visszaereszkedett. És újból felszállt. A busz kanyarodott, így szem elől vesztettem a madarat. De újra láttam egy plakátot a jégkrém megismételhetetlen élvezetéről. A kép ugyanaz. Egy mellékút mellett megállt a busz, és felszállt négy megázott, ernyőjét rázogató ember. Két férfi, két nő. Ottmaradtak az ajtóhoz közel. I Iallgattak, csak az egyik nő süstorgott oda valamit a másiknak. Újra elindultunk. Mögöttünk a mellékútról kikanyarodott egy autó, megelőzött minket és elszáguldott. Hamarosan egy másik követte. Az egyik újonnan felszállt nő leült a mellettem lévő, eddig csodával határos módon üresen maradt székre. Én pedig megint kibámultam az ablakon. Újabb autó suhant el mellettünk. Egy közeli fa mellett pedig ott állt a fagyis reklám a megismételhetetlen élvezetről. 1/3 A busz továbbra is biztosan haladt a Város felé. Az eső kitartóan verte az ablakokat. A kékesszürke ég egybemosódott a távoli hegyek kék vonalával. A föld fekete és mélyzöld foltokban nyújtózott el. Az út mentén villanyoszlopok, fák monoton ritmusban váltották egymást. Az árok partján egy elázott kutya ugatott. És beértünk egy faluba. Alig különbözött a mienktől. Ugyanazok a házak. Sárgák, zöldek, fehérek, barnák. Egy-, vagy kétszintesek. Az egyetlen különbség talán, hogy itt magyarok laknak. Nyolcan-tízen szálltak fel az első megállóban. Édesanyák, cipelve gyermekeiket az általános iskolába, munkások. Néhány öregasszony, piacra
