Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zoltán: A Marno-i magatartás
A Marno-jelenség, a művek mögött és mellett érzékelhető emberi-művészi magatartásalakzat valóságos, érdem szerinti megértése természetesen nem túlzottan könnyű. Professzionális kritikus és/vagy irodalomtudós eddig nagyon ritkán ajánlkozott az olvasók számára kalauznak ezen az eléggé sajátos terepen. A középiskolai irodalomoktatás pedig attól a tudománytól váija az útmutatást, amelynek egyetemi-akadémiai képviselői máig adósak még ennek a lírának a közelebbi jellemzésével. A nemzedékileg Mamo-val egyivású költőtársak témával kapcsolatos állásfoglalása ugyan többnyire elfogadó/dicsérő/ elismerő, de azért mégiscsak képes/esetleges/pontatlan, helyenként enigma- tikus művész-beszéd. Legjobb megközelítéseik pedig - igaz, bizonyos fokig Marno egész lírájára kitekintenek - minden eredményük ellenére megelégszenek a mennyiségileg korlátozott érvénnyel: Tandori Dezső és Tábor Adám nagyszabású dolgozatai elsősorban az 1996-ban megjelent Marokko kötet anyagával foglalkoznak.8 De megszülettek, és bizony komoly szakmai elismerést jelentenek: lényegi elemzést és értelmezést tartalmaz mindegyik. A kérdés most már csak arra irányul, hogy milyen átfogó-összefoglaló képet alakíthat ki magának a Mamo-i magatartásról az, aki a válogatott, sorrendben hetedik lírakötet megjelenése alkalmából a megelőző hat verseskönyvet is újra fellapozta? Marno János művészi magatartása mindenekelőtt rettentően következetes, mentes a kompromisszumoktól (sajnos vagy szerencsére hiányzik belőle a legelemibb kompromisszumkészség is), és főként: nagyfokú tudatosságot, filozófiai alapozottságot mutat. Ez az alkotó keményen érvényesíti a maga gyakorlatában a művészet önelvűségével kapcsolatos, egzisztenciálissá merevedett-nemesedett meggyőződését. Egyben biztonsággal érezhető gyakorlata mögött a sokrétű pszichikai hitelesség, nem utolsó sorban abból a szempontból nézve, hogy személyes indíttatását illetően nyilvánvalóan egyfajta lelki higiénia alkalmazásaként ír. De megvan a hitelesség a valójában elbeszélt figuráinak nevezhető lírai énjeivel, továbbá az általuk mozgatott egyéb fik- cionális alakok tetteivel kapcsolatban is. Illúziótlanság, az esendőség kidolgo- zottan is „megmásítatlan” dokumentumainak felmutatása és lényegében sza- tirikus-szarkasztikus-(ön)ironikus őszinteség álomi logikával, képzeleti felfo- kozottsággal fűszerezve - talán ezek a legfontosabb karakteijegyei a Mamo-i hangvételnek. Egy legitim arkangyal jáija megszólalás-tevékenysége közben a földet, aki valamilyen szinten azzal a lehetőséggel is eljátszik, hogy számkivetett klosár. Mindez azonban a játékosság, a játékszerűség csomagolásában jelenik meg nála. Mégpedig a kísérteties, a véresen komoly játékközeg világába történő beágyazódás jelenségéről lehet beszélni, ami egyfelől kiapadhatatlan humorral, szellemi sziporkázással, másfelől elmaradhatatlan morbiditással, a megszenvedettség gesztusaival telíti a költő aktivitását. Nagyon jól fémjelzi ezt a kettősséget (vagy sokasságot) az a szerzőről készült felvétel, amely az 1996-os Marokkő első Tűién” szerepel először, s amely azóta megjelent további két könyvén is rajta van; a legutóbbin, a Válogatott és újon a teljes hátsó borítót kitöltve. Ez a feltehetően lámpafénnyel megvilágított helyiségben készült fotográfia ugyanis nevető-elgondolkozó embert mutat félprofilból, akinek bal tenyere - eléggé szokatlan mozdulattal - a saját jobb vállán/ mellkasán nyugszik. Mozgalmasság és statika egyszerre van jelen a képen, a megszólított vagy megszólító (mindenesetre száját szóra nyitó) alak figyelme 1103
