Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zoltán: A Marno-i magatartás

a pályakezdő kötet dátumához, hogy nem lehet szó testesen kiteljesedő történeti periódusról a két publikáció között. A második verseskönyv, A múzsa és a bábu aztán már komoly elismerést hozott alkotójának, ami nyilvánvalóan a szinte hihetetlen újító- és átütő erőt jutalmazta az adott esetben, a szerző munkásságát egészként szemlélve, tehát addigi teljes tevékenységét egybevéve, valamifajta beérkezést dokumentálva. Ami persze ilyen jelentőségű teljesítmény és invenció esetén nyilvánvalóan még távolról sem kielégítő, mert nemcsak az elkésett „elégtétel” érzését kelti, hanem felveti azt a kérdést is, hogy az igazi elfogadás és befogadás a Mamo-nak köszönhető bizonyos, mára már biztosan megkerülhetetlennek érezhető módszertani tanulságokat és a költő több megoldását illetően a kreatív-autonóm módon történő általánosabb alkalmazás, (ki)teijesztés gyakorlatával, vagy legalább e gyakorlat tolerálásával is együtt kellene járjon. Ettől pedig nagyon távol van egyelőre nemcsak az irodalmi közélet, de az irodalomalakulás is. Még maga Marno is idegenkedni látszik ettől a gondolattól, ami az ő szintjén ebben a pillanatban távlati öngyilkossággal felérő, genetikus irodalomtörténeti elszigetelődéssel fenyegető keményfejűség. Ugyanakkor pszichológiai és szociológiai szempontból nagyon is érthető a felfogása: nem könnyen és rengeteg bizonytalanság, nagyfokú karrieráldozat és komoly esztétikai-etikai tartás révén kiküzdött vívmányait nem szívesen látná/látja mások kezén természetes és diadalmas eszközzé válni. Idővel talán majd enyhülni fog ezzel kapcsolatos szigorúsága, de jósolni igen nehéz volna. Bonyolítja a helyzetet, hogy Marno János legkomolyabb „tanítványa”, Solymosi Bálint valószínűleg minden ragyogó talentuma és munkáinak részleges ön-érdekessége ellenére elvétette a „mesterre” hangolódás másoló-elszakadó kettősségének ideális mértékét és dinamikáját. Ugyanis Solymosi A műnéger című verseskönyve, valamint az e kötet megjelenése utáni években kifejtett lírikusi tevékenysége - mint visszatekintve sajnálatosan kiderül - végtére is olyan értelmezésnek nyit teret, amelyik szerint a mintakövető csaknem a minta túlburjánzó eltakarására tett volna tudathasadásos vagy „struccpolitikus” kísérletet. Nem beszélve arról, hogy az ilyesmi előbb-utóbb mulatságos próbálkozásként lepleződik le, ráadásul még erkölcsi és patológiai megfontolásokat is felvet.6 A Solymosi-eset mindazonáltal félelmetes élességgel (és szélsőségességgel) mutatja meg általánosságban is, hogy nem éppen veszélytelen és korántsem problémamentes dolog egy fogékony fiatal költőnek a Marno-életművel konfrontálódnia.7 Kizárólag nagyfokú bátorság és önbizalom, eredetiség és egészséges-okos alázat birtokában érdemes a működésben lévő tűzhányó kráterének közelébe merészkedni, különben akárkit menthetetlenül beszippant vagy elpusztít (művészileg elnémít). Hogy ez a viszony évtizedek, évszázadok múlva hogyan fog alakulni, azzal kapcsolatban megint lehetne irodalomtörténeti ihletettségű feltételezéseket mondani, de továbbra sem túlzottan érdemes ilyesmivel kísérletezni. Mivel azonban Marno János nem egyszerűen jó költő, hanem nagy költő is, olyasvalaki, akinek a felfogása, működése, jelentős szellemi képlete tagadhatatlanul kisugárzással bír, ezért erősen valószínűsíthető, hogy a fiatalabbak kezén előbb-utóbb létrejönnek majd olyan teljesítmények, amelyek szuverénül és kreatívan vetnek számot a Marno-i munkálkodás olyan eredményeivel, amelyeket óriási luxus volna megkerülni vagy netán botor módon egyszerűen figyelmen kívül hagyni.

1102