Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zoltán: A Marno-i magatartás

nehézséggel és félmegoldással terhelt munkáját tekinti valaki, akár az általában vett lírai műfaj esetleg említhető genetikus fogyatékosságai merülnek fel benne, akár pedig a többség önfeledten és gondatlanul 19. századi poétikáját kénytelen elszenvedni - előbb-utóbb kiderülnek számára a dolgok. Meglehet, a középső (talán legizgalmasabb) kérdésről van szó az idézett vers első strófájának folytatásában (de a harmadik is előkerülni látszik): „...hengeren, mint a bimbók, kiáll / egypár hűvös élményburok / pár gumis könyök- véd, gyerekterasz / fordul az ég, visszatúrok / régibb papírjaim közé -/ ez nem kell, ez kell, ezen ki fog / kelni magából a rassz // ragyás egy intézet...”

A harmadik szempontból majdhogynem problémás, mai diákszóval élve egyenesen „kemény” a helyzet, amelyet leegyszerűsítve - és némileg gonoszkodva - úgy is lehet jellemezni, hogy a törzsmezőny, valamint a rajta iskolázódó, hegemóniáját rajta kiküzdő és hozzá igazító szerkesztő-kritikusi középszer viszont túlságosan „lágy” beállítottságú - mindmostanáig. így vagy úgy romantikus, olcsón érzelmes vagy éppenséggel oktalanul okos, száraz, netalán szereptévesztő, munkálkodása így, másképpen és közelebbről: népdalra ütemezett, sanzonszerű, kupléforma, rímkovácsi, szépen-sótlan, Apolló-szédült, sámánkodó, prózalompos, irály-szaggatott, ultrafúozóf satöbbi. Mármint: mindezek a többé-kevésbé be- vagy lejáratott megoldáslehetőségek határozzák meg nálunk, nézetem szerint, a versterm(el)és zömét, amely nagyon is jellemző módon még mindijg a „költészet” borzasztóan kétes jelentéshangulatú címkéjére tart igényt. Es szoros társadalmi funkciót tulajdonít magának, természetesnek hitt gesztusként. Ez a beállítottsága találkozik az irodalmilag képzetlen foglalkozási értelmiség, illetve a jószerivel iskolázatlan vagy jobb esetben „formálisan iskolázott”, tehát mondjuk érettségizett tömegek, nem egy esetben az analfabétizmus felé hajló réteg önmaga által művészetinek hitt, valójában nótázó duhajkodásra és lapos, lehetőleg nem túl terjedelmes (afo- risztikus) bölcselésre éhező igényével, amelynek valódi kielégítői ugyan a popsztárok, de egy-egy költő-dalnok is fel-felugrik közéjük a színpadra.

Ami viszont a lírát mint „olyat”, mint szigorúbb hatású, koncentráltan következetes, alkotója-befogadója részéről akár az önkínzásig fokozódóan a hitelesség sávjában tartott képződményt illeti, ez utóbbi változatának nyilvánvalóan nehéz a helyzete, jószerint életbenmaradásáért küzd, partizánpozícióba szorul, úgyszólván törvényen kívül van. Patetikusabban fogalmazva: elnyomatás a része. Kitagadottság, gyakran közöny (ami többnyire álközöny, valójában irigység, félelem az újtól, a beismerhetetlenül jobbtól), megvetés. Gáncs is. Magyarul: akadályoztatás, megalázás. Nem folytatom.

Magam Marno János eddig ismertté vált életművét ebbe az utóbbi, igényesebb, „valódi” csoportba sorolom, és amellett, hogy erős eredetiséget, jelentős értéket látok benne, főképpen ezért becsülöm, tartom nagyra. Marno személyes alkotói sorsát egyébiránt jól fémjelzi az a tény, hogy első verseskönyve, az Együtt • járás harmincnyolc éves korában jelent meg. Hogy ezt megelőzően pontosan hogyan és mennyire volt jelen a magyar irodalom nyilvánosan követhető életében, annak feltárására nem vállalkoznék. Gondolok itt akkori helyzetének feltételezhető egzisztenciális és lélektani nehézségeire.5 A költészet másnapja című antológiában kapott részarány, illetve a címadó szöveg Mamo- tól származtatása sejtet már bizonyos (viszonylag nem éppen csekély) „árfolyamemelkedést”, de a kiadvány 1986-os megjelenési éve annyira közel van

1101