Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Jeney Lajos: Történet - tanulságokkal
Rohanás, sürgősségi kérvény írás (a gépírónő szabadságon), gyors fotó a Skálában (egy bíró tárgyalás nélkül 10-15 évet kiosztana a fotó alapján), vissza az útlevél irodába, ahol egy kedves ifjú ember kissé döbbenten nézve a szörnyűséges fotókat, szó nélkül beveszi az anyagot és megígéri, hogy talán csütörtök reggel meglesz az útlevelem és ad egy elismervény-szerű iratot. Kedd - szerda = feszült várakozással telik. Csütörtök reggel kilenckor megjelentem a Vadász utcai bejárat előtt, ahol egy árva lelket sem találtam, majd felocsúdva a meglepetésből egy kis cédulát veszek észre az ajtón: ma bejárat csak az Alkotmány utcai oldalon. Rohanok a sarok felé, amikor a nyitott ablakokon keresztül megpillantom azt a hölgyet, aki öregebbnek ítélt, mint a beadott fotók, s azon nyomban megpróbáltam a kezébe nyomni a két nappal ezelőtt kapott cédulát, miközben másodpercek tört része alatt igyekeztem emlékeztetni, hogy én vagyok az a szerencsétlen, akinek ma még amerikai vízumot kell szerezni és holnap reggel utaznom kellene Amerikába. Kissé tétován és hitetlenkedve hallgatott, de elvette a papírost és közölte: menjen az Alkotmány utcai bejárathoz és jöjjön a kettes ablakhoz. Rohanok a másik utcai bejárathoz, ahol óriási tömeg várakozik. Fenyegető és rosszalló pillantások és megjegyzések közepette próbálok bejutni a helyiségbe és mániákusan magyarázom, hogy nekem a kettes ablakhoz kell mennem (ezt mindenki mondhatja - hallom a rosszalló megjegyzést -, ne engedjék be, álljon sorba! dörmögi egy basszus). A kékruhás biztonsági ember, a rend őre is megelégelte bosszantó furakodásomat, határozottan karon ragadott és kérdőre vont, hogy hova is igyekszem? Mondom a szövegem: nekem a kettes ablakhoz kell mennem, s szinte vonszoltam magammal a szerencsére nem „hústorony” kékingest. Ekkor viszont már nem bírtam tovább és kemény ordítozássá fajult kettőnk párbeszéde, aminek keretében próbáltam felébreszteni a képzelőerejét, hogy próbálja már elképzelni, honnan a fészkes nyavalyából szedném én azt, hogy nekem a kettes ablakhoz kell mennem, ha nekem ezt a másik utcai ablakokon keresztül egy kedves hölgy nem mondja, aki egyébként már ott ül a kettes ablak mögött, s ugyan tegye meg azt a nagy szívességet nekem, hogy kérdezze meg a hölgyet, vajon igazat beszélek-e, vagy légből kapott hazugság az egész, amit állítok. Nos, a biztonsági ember egyáltalán nem enyhült meg, de mivel már közel voltunk a kettes ablakhoz, nagyon dühösen benyitott a „belépni tilos” feliratú ajtón, s az üvegfalon belül heves szóváltásba keveredett a kettes ablak mögötti hölggyel. Én szorongva és szótlanul szurkoltam a hölgynek, mert láttam a kezében egy borítékot, ami innen nézve olyan vastag volt, mintha egy útlevél lenne benne. A vita lehet, hogy nem dőlt el, de a hölgy egy bátortalan mozdulattal a nyitott kettes ablak felé nyújtotta a borítékot, amit én hálás köszönet kíséretében elkaptam a kezéből, s mielőtt a nagyon dühös kékinges kijött volna a „közönségforgalmi” térbe, én már a Szabadság tér felé loholtam. Rohantam, abban a biztos tudatban, hogy kaptam hétfőn egy kis cédulát, amivel természetesen bemehetek sorban állás nélkül. Nagy csalódás volt, amikor az ajtó szigorú őre egyetlen kinyújtott karú 111
