Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Jeney Lajos: Történet - tanulságokkal
mozdulattal igazságosan megmutatta a sor végét, közölvén: tessék beállni a sorba, hiszen akik itt állnak mindannyian be akarnak menni. De kérem szépen én már hétfőn végigálltam egy hosszú sort és ezt a cédulkát azért kaptam, hogy ma jöjjek reggel az új útlevéllel, mert holnap reggel utaznom kell Amerikába. Sajnálom kérem, itt mindenki Amerikába akar utazni, aki itt sorban áll, tessék a sor végére beállni. Természetesen beálltam a mintegy 80-100 fős sor végére és mivel minden sornak egyszer vége szakad, így én is bejutottam az ígéret földjére. Mutatom - már az ajtón belül - a „fontos” embernek a cédulámat, ránéz és felküld az emeletre. Az emeleten viszonylag nem túl tágas térben furcsán ténfergő emberek, az egyetlen ügyintéző előtt egy soron kívüli kedves ember, majd én következtem. Az ügyintéző szigorú tekintetű, kissé aszkétikus alkatú szemüveges iijú hölgy (mintahivatalnok) részletesen megvizsgálta az anyagomat, részletesen kikérdezett, majd meglehetősen hideg tekintettel csak annyit mondott, megkíséreljük ma elkészíteni a vízumát és a kezembe nyomott egy cédulát, amin a bíztató TODAY (ma) felirat volt olvasható. Közölte, hogy ha elkészült a vízumom, azt ma négy és fél öt között a földszinti portán átvehetem. Szorogva, de mégis reménysugárral a lelkemben száguldottam le a lépcsőn és őszinte szánalommal néztem a téren még mindig sorban álló tömeget. Délután már négy óra előtt tíz perccel ott voltam, gondoltam, ha négyre hívtak, akkor négykor az elsők között legyek, akik átvehetik a vízumot. A térre érkezve már messziről rosszat sejtettem, ugyanis egy óriási sor állott a megszokott helyen a követség előtt a téren. Bizonyára engem a csodálatos kis TODAY feliratú cédulámmal be fognak soron kívül engedni. Ebben a hiszemben a sor élére állva, de nem a sorba, a kapun négy órakor kilépő beengedő fontos ember kezébe nyomtam a kis cédulkát azzal a fontosnak hitt üzenettel, hogy kérem szépen engem ma négy és fél öt közötti időre hívtak ezzel a cédulával, így hát szíveskedjék beengedni. A fontos embernek szeme sem rebbent, úgy mondta, alig vetve egyetlen pillantást is rám: kérem itt mindenkit négy és fél öt közötti időre hívtak, szíveskedjék a sor végére beállni. Különös tekintetektől kísérve kullogtam az irtózatosan hosszúnak tűnő sor végére és próbáltam berendezkedni, hogy a 30 egynéhány fokos hőségben gutaütést ne kapjak. Ennek a sornak nagyon nehezen akart vége lenni, talán azért is, mert a jól értesült, már gyakorlott sorban állók félhangosan elkezdtek vészmadárkod- ni, hogy bizony-bizony a múltkor is ilyen sokan voltunk és fél ötkor pontosan befejezték a vízumosztást (ekkor már négy óra húsz lehetett). Majd egy ércesebb hang bátorítóan hozzátette: volt rá eset, hogy még ötkor is osztották. (Egy újabb reménysugár.) Négy óra harminc és az izzadságcseppek mintha szaporábban hullanának alá a fejemről. Négy óra harminc és a kapu és közöttem még legalább 10 ember áll. Mi lesz, ha tényleg nem jutok be. Lehet itt könyörögni, vagy előszedni a 112
