Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Jeney Lajos: Történet - tanulságokkal
táskor sajnálattal közli, hogy kik azok a bizottsági tagok, akik családi, vagy egyéb okok miatt nem tudtak megjelenni a rendezvényen. Végre egy csicsergő női hang közli, hogy ő az Amerikai Követség. Mennyből az angyal - gondoltam és azon nyomban elkezdtem panaszos sírásomat, aminek az volt a lényege, hogy szíveskedjenek engem hétfőn fogadni, mert hogy nekem egy hét múlva - hivatalos ügyben - Amerikába kellene utaznom. A csicsergő tündér közli, hogy uram, amit Ön kér, azt teljességgel lehetetlen teljesíteni, hiszen itt tömegek várnak már hosszú hetek óta, hogy beadhassák vízumkérelmüket. Miután valami bátortalan halk zokogás hagyhatta el a torkom, nem kis jóindulattal közölte, hogy szerencséje van, még bent van a konzulasszony (péntek délután?), megkérdezem mit tehetünk Önért. Soha el nem múlónak tűnő percek következtek, míg végre megszólal a most már angyalivá magasztosult hang: a konzulasszony közölte, hogy rajta lesz az Ön neve a hétfői listán, jöjjön ide kilenc órára és be fogják engedni. Hálásan köszönöm - hálálkodtam, de kire hivatkozhatok, ha netalán mégis szükség lenne rá (mert ugye azt mindenki mondhatja, hogy pénteken egy kedves közvetítőn keresztül megállapodott a konzulasszonnyal, hogy rajta lesz a hétfői listán). Nem, nem lesz szükség semmiféle hivatkozásra, rajta lesz a listán - viszont hallásra! Őszintén szólva rendkívüli kétségek közepette töltöttem a hétvégét, s lelki szemeim előtt már láttam a gyanakvó portást, vagy biztonsági embert, Isten tudja minek tiszteljem, aki nyitja az „üdvözüléshez” vezető nagy díszes kaput, egyszóval a nagyon fontos ember átfutja a hétfői listát, s az én nevemet nem találja rajta. Lidérces álom éber állapotban! Hétfőn reggel kilenc előtt néhány perccel megjelentem a követség Szabadság téri épülete előtt, s a látványtól földbe gyökerezett a lábam, mert legalább 100-120 ember állt hosszú tömött sorban az épület előtt a tűző napon. Ezt a sort végigállni, s a végén kiderül, hogy nem vagyok a listán, ez a gondolat feszült bennem, a tűző naptól felforrósodott agyamban egész idő alatt. Elérkezett a várva várt pillanat, az ajtó fontos őre megkérdezte a nevemet, többször átfutotta az „üdvözítő” listát, s végül halkan elsuttogta, tessék bejönni. (Tehát igaz: rajta vagyok a listán.) Bent irányító kötélkordon vezet a pénztárhoz, de természetesen az ajtó és a pénztár között tömött várakozó sor. A pénztárhoz várakozva elkészítettem rendes kis-diákként mindent, amit a repülőjegyes kislány nyomatékosan többször elmondott (10 000 forint, munkahelyi igazolás, hogy mióta dolgozom egy helyen; meghívó levél, hogy hova is megyek Amerikába, és egy fénykép rólam). A pénztárnál miután visszakaptam 100 forintot a 10 000 Ft-ból - várakozva a következő ablakra, ahol az iratokat és az útlevelemet kézbe vette egy csinos ifjú hölgy -, olvasom a pénztárablak fölött elhelyezett szerény kis figyelmeztetést, hogy amennyiben valami oknál fogva Ön nem kapja meg a vízumot, a befizetett 10 000 forintot nem térítjük vissza. 109
