Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Lagzi István: Magyarországi lengyel menekültek
embernek akkor volt szabad a vonatra felugrani, amikor az már mozgásban volt. A mozdonyvezetővel én előre megbeszéltem, hogy induláskor adjon sok gőzt. A mozdonyból kijövő gőzfelhőtől egy ideig nem lehetett látni semmit, de a felugrálóktól származó zajt sem lehetett hallani. Az egyik esetben a túloldalra így átkerült lengyel a mozdonyvezetőn keresztül levélben köszönte meg a segítségemet, leleményességemet.” [..J28 A lengyel menekültek Magyarországra „özönlésének” 60. évfordulóját követő hónapokban szeretnék kellő tisztelettel emlékezni azokra a lengyel katonákra és önkéntesekre, akik távol a hazától is vállalták a megszállók elleni harcot. Akik a harc folytatása érdekében vállalták a bujdosást, az illegális határátlépéseket, a konspirációval járó kockázatot: az idegőrlő utazást hajón és vonaton, a hamis papírokkal való utazás összes problémáit. Emlékezni szeretnék azokra, akik lehetővé tették a lengyelek Magyarországról való kivonását: az evakuációt. Azokra a lengyelekre is, akik különböző okokból nem utaztak el, de segítették társaikat Magyarország elhagyásában, akik a táborok sorakozóin, a zsoldfizetésnél bemondták, beírták eltávozott társaik neveit. Azokra a magyarokra, akik barátságból, politikai meggyőződésből, avagy „csak” emberbaráti okokból kisebb-nagyobb mértékben segítséget adtak a tízezernyi lengyel katona és polgári személy evakuációjához. Mert nem kevesen voltak azok, akik így gondolkodtak: „Segítettünk, azt tettük a lengyelekért amit akkor, a háború éveiben tenni tudtunk. Ki többet, ki csak kevesebbre vállalkozott. Sokan voltak, akik állásuk, egzisztenciájuk veszélyeztetésének határáig, társadalmi helyzetüknek megfelelő módon támogatták a lengyeleket. [...] Akkor a konkrét segítség mellett a rokonszenv is nagy dolognak számított. De legyünk következetesek. A magyar-jugoszláv határmenti járások vezetői (közigazgatási beosztottai) közül egyesek semmiféle gyakorlati segítségre nem mertek vállalkozni. Igen, ilyen az élet. Kenyér, beosztás, előmenetel. így utólag sem lehet elítélni őket. Ugyanez vonatkozott a határőrségre is. De ezeknek a személyeknek a döntő többsége (hivatalnok, vasutas, határőr vagy parasztgazda) mert nem tudott, vagy félt konkrét formában segíteni, végül közvetett formában azzal is segített, hogy nem tett semmit. Nem »jelentett«, nem lépett fel a Jugoszláviába özönlő lengyelek ellen. Nem akadályozta útjukat. [...] Igen, ilyenek is voltak. Sokuknak jelentős dolognak számított az, hogy a lengyelek kimondták olyat is, melyet mi esetleg - nyilvánosan - említeni sem mertünk. Rokonszenvesek voltak nekünk a lengyelek. Imponált nekünk a töretlen elhatározásuk, összetartásuk, hazaszeretetük. [...] Az, hogy országuk felszabadításáért vállalták a megpróbáltatásokat. Titokban sokunknak imponált az is, hogy leplezetlenül gyűlölték a fasiszta Németországot, hogy vállalták a fasizmus elleni harcot. Most jóleső érzés arra gondolni, hogy »akkor« mi magyarok sok ezer lengyelnek segítségére lehettünk. Ma már tudjuk, a határmenti települések lakóinak segítségével a magyar-jugoszláv határon átkelt »civil« lengyelekben a nyugati harcterek hős lengyel katonáit: Narvik majdani védőit és Monte Cassino ostromlóit segítettük.”29 1061
